Óvatosan haladtam felfele, mi után Csónakos Jani kirakott a túlparton, hogy megkezdhessem a túrát. A hegy lábánál fekvő, apró faluban olyan Gandalfosan odaszóltam az egyik ott lakónak, hogy "Jöttömre három óra múlva számítsatok, Dél-kelet felől!" Naivan azt gondoltam, ennyi idő elég ahhoz, hogy megjárjam. Elég sötét és dús volt a vegetáció, ahogy megindultam felfele. Az első igazán komoly emelkedő után elgondolkodtam rajta, talán vissza kéne fordulni. Nade nem olyan fából faragtak engem, csalódtam volna magamban ha feladom. Nem is tettem. Bár nem sokkal később, mikor ugyan nem volt emelkedő, viszont olyan dús volt a növényzet, hogy nem lehetett látni az ösvényt, amin haladok, szintén megfordult a fejemben; most még nem késő visszafordulni, ugyanis én nem jungle trackingre fizettem be. Bár végül is így két élményt kaptam egyszerre. Gyorsan ki is vertem a fejemből a visszafordulás gondolatát, még annak ellenére
is, hogy gyakorlatilag ennyire még életemben nem izzadtam. Brutálisan meleg volt; a nap besütött a falevelek között, majd a hőt benn tartotta a sok növény. Esőerdőben valami ilyesmi lehet bandukolni. Az út egyre csak
emelkedett, lassan elérte a szolíd 50%-os emelkedo szintjét. Mindez nem lett volna akkora baj,viszont nem voltam edzésben, így erősen megizzasztott. A komoly gondot az apró vulkáni kövek okozták, amik beborítptták a helyenként nyirkos földet, ideálisnak nem mondható körülményeket teremtve a mászáshoz. Ráadásul már akkor elgondolkodtam raja, hogy egy dolog lesz, ha végre feljutok, nade le is kell jönni onnan... Ezen a felületen lefele haladni akkor úgy tűnt, felér az öngyilkossággal. De nem adtam fel, amint feljebb és feljebb értem egyre szebb látvány tárult a szemeim elé, ami meggyőzött a túra folytatásáról, bár a testemen gyakorlatilag nem volt száraz pont.
A sárga fedeles rityilló Balázsék szálláshelyéül szolgált, Delfika 2 névre hallgat
Ilyen szépségek vártak út közben
Lassan fenn vagyok...
Kicsit feljebb, mikor a növényzet már ritkulni kezdett, előkaptam a gépemet, hogy készítsek egy pár képet. Addig nem igazán mertem elővenni a fotóapparátust, megállni is alig tudtam, nem hogy még zsonglórködni a gépemmel közben. Közel két óra után végre kezdett teljesen eltűnni a vegetáció, itt már tudtam, hogy nincs sok hátra. A dús és sokszor áthatolhatatlan növényzet már csak cserjék formájában volt jelen, ahogy kiértem
a rengetegből. Azt gondoltam, majd ha kiérek a sűrűjéből, a szél megszárít. Naív gondolat volt, nem számoltam azzal a ténnyel, hogy egy működő vulkán tetején vagyok, ahol először nem értettem, miért van még az eddiegtől is melegebb. Aztán rátaláltam a kisebb háziállat nagyságú lyukakra, ahonnan gyárkémény- módjára dőlt ki a világosszürke, igencsak forró gőz. Itt már sűrűbben lőttem a képeket, nem volt olyan meredek a talaj. Felérve teljesen a csúcsra félelmetes látvány tárult a szemeim elé. Ott feküdt elottem, több száz méter mélyen az előző kitorés okozta kráter. Sajnos a képek nem tudják visszaadni, mekkora élmény volt kiállni a sziklaszirtre a szakadék szélén, mi közben ha megemltem a tekintetem, láthattam egy híján az összes kisebb-nagyobb Banda szigetet, a makettnek tűnő Neirát, a kis falut, amelynek mind a két végében tenger van, olyan keskeny a földnylev, amin fekszik; Banda Besar dús vegetációját és magas hegygerinceit, amik eltakarják Banda Hattát; az előző kitörésből megmaradt fekete, vulkáni kozetet, ahogy belefolyik a tengerbe és ahol pár órával ez elott még snorkellingeltünk; láttam Balázsék szállását, az erődöt, minden apró kis helyet, ahol addig jártunk, mi közben enyhe szél kezdett el fújni az egyik sziget irányából, végre lehűtve felhevült testemet. A lenyűgöző kifejezés nem elegendő arra, hogy leírjam vele, amit láttam. Felszabadultnak éreztem magam.
Sok milió kép készítése után konstaálnom kellett, hogy az a napkorong bizony már nincs magasan, meg kéne indulnom, hogy visszaérjek a vacsorára, meg persze hogy ne sötétben kelljen megtennem az utat. A nagy álleejtések közepette el is felejtettem, hogy neheze gyarkorlatilag még hátra van. A már taglalt terepviszonyok nem változtak amíg fenn voltam, így bebizonyosodott, amitől féltem: ha nem vették volna körül fák minden fele
az ösvényt, esélyeim a lejutásra 2 órán belül nullára csökkentek volna. Csak a kilógó faágakba kapaszkodva tudtam talpon maradni, bár vagy 6-7 alkalommal ez a taktika sem tudott megvédeni az eleséstől. Sokszor úgy éreztem, mintha üveggolyókkal lenne felszórva az egész, lehetetlen volt megállni. Az ígért idopontra való visszajutás nem sikerült, ez meg is látszott az aggódó telefonhívások növekedésében. Sajnos nem tudtam elég gyorsan haladni, az utolsó fél órára már teljesen besötétedett, még szerencse, hogy Surabayában vettem egy napelemes zseblámpát, bár annak használata sem tudott megmenteni attól, hogy ne tévedjek el egy ponton, ahol a változatosság kedvéért megint nem lehetett látni az ösvényt. Szerencsére mire leértem, motorcsónakos jani is befutott, hogy átranszportálhasson a túlpartra. Piszkosul elfáradtam, de természetesen megérte, bármikor felmásznék megint.
Másnap sajnos már nem maradt időnk kalandozni, a gép 9-kor indult (ami aztán kb 11kor... ) szóval hamar össze kellett készülüdni. A gépre mindösszesen 19 ember fért fel, ebből a számból kitalálható, mekkora géppel is van dolgunk. Még utoljára vethettünk pár pillantást a szigetekre, mi után levegőbe emelkedtünk,aztán már csak a tengert lehetett látni, majd Ambon partjait a földet érés előtt. Egy kis kellemes szálláskeresgélés után után ki is dőltünk, viszont volt még egy napunk az Ambonból Surabayába menő gépig, szóval másnap még felkerestünk egy strandot a közelben. Sajnos nem igen lehetett Banda partjaihoz mérni, bár attól félek, olyan magasra tette a mércét mind hangulatával, mind dús és gyönyörű élővilágával, mind partjaival, hogy ezek után még az igazán szép helyek sem lesznek az igaziak...
Surabayába érkezvén elköszöntem Lillától, majd egy kellemes 5 úrás várakozás után fel is ültem a buszra, ami vissza szándékozott vinni Balira. Nos, az a busz nem indult el, de áttettek egy másik buszra, hátha majd az. Az sem igazán szeretett volna, gondolom vártak arra, hogy tele legyen, viszont így mármásfél órás volt a késés az eredeti induláshoz képest. Áttettek egy harmadik buszra is, ami csodával határos módon egy fél óra után meglódult végre. Az már más kérdés, hogy a szívderítő, 20órás buszút során végighallgathattam,
ahogy egy menopauzás időszakát élo hölgy diszkréten végighányta az utat balra, kettővel mögöttem, valamint természetesen nem Lovinába, északra érkezett meg a busz, ahová vettem a jegyet, hanem Denpasarba. Reggel 8kor felhívtam hát Dávidot- mi után egy 5-10 perces ordibáló session után megbeszéltem a buszvezetővel, hogy ha kérdezem, hogy Lovinába visz- e a busz és azt mondja, hogy igen, akkor miért nem ott vagyok most? - hogy ki gondolta volna, de megint nem lett egyszerű a megérkezés, ugyan hadd dőlhessek már ki a kis szállása padlójára. Így is tettem.
Nagy kaland volt, megkockáztatom, hogy a világ legszebb helyein jártunk, de ha nem is, a top 10-ben számomra biztos benne lesz. Ha lehetőségem lenne rá, mindenkinek kötelezővé
tenném, hogy menjen el ide.
Következik: Indonéz WC antológia.
Sokak számára egy sarkalatos pont szükségeletik kielégítésére tervezett ülőberendezések higéniája és külleme -esetleg kényelme-, ezzel én sem vagyok másképp.
Ezért is lesznek következő beszámolóm alanyai az indonéz vécék, illemhelyek, rötyik. Jópárral volt dolgom már, így megpróbálom csoportosítás szerűen felsorolni a tipikusabb fajtákat.
Mik a helyi szokások? Mire számíts, ha belépsz egy átlag indonéz vécébe? Használnak- e WC papírt? Ez mind kiderül az Indonéz WC antológiából! Hamarosan!
