2011. december 15., csütörtök

SrindiA - Hosszú út haza

Elkészült a készülő egész estés filmem előzetese, sok a munka vele, ezért 2012 előtt nem is tudom ígérni. De most itt van ez a kis kedvcsináló, ha majd tudom, felrakom jobb minőségben is!


http://vimeo.com/33837419

2011. november 1., kedd

Srindia trip–a hosszú út haza

 

Másfél hónaposra tervezett haza utunk Csabával a srí lankai, 2004-ben tsunami által elmosott fővároson,

gyönyörű és soha nem látott dús vegetációkon, az egyben ledöbbentő, felkavaró mégis lenyűgöző indián, ahol 75 órányi vonatozással 4300 km-t tettünk meg, valamint az ukrajnai fesztivál szemérmetlenül formás fenekein és lábain vezetett keresztül, persze képletesen. Mosolygó arc

Colombóba való érkezésünket még egy év Délkelet- Ázsia után is csak egy szóval tudnám leírni: kultúrsokk. Annyi mindent láttam, tapasztaltam akkor már és ennek ellenére képes volt álleejtésig meglepni; ez is bizonyítja, mennyire más világ ez. Pedig még nem is India földjeit tapostuk.

_MG_2628

 

_MG_2630

 

_MG_2632

A reptérre megérkezve kicsit furcsának találtuk, amikor a kijárat felé haladtunk egy igen széles folyosón, melynek két oldalát olyan boldok szegélyezték, melyekben hűtőszekrényt, mosógépet, a legkülönfélébb háztartási eszközöket volt lehetőséged megvásárolni. Ez abból a szempontból remek lehet, hogy ha esetlen emigrálsz Sri Lankára, gyakorlatilag már a reptéren meg tudod venni a szükséges berendezési tárgyaidat leendő lakásodba.

Amint kiértünk a reptér elé, az első érdekes élmény az emberek bőrszíne volt. Tényleg lehetett érezni, hogy közel vagyunk Indiához: rendkívül fekete, európai arcokat láttunk mindenhol. Itt már nem a az az ázsiai arc fog vissza mosolyogni ránk az utcákon, amiket megszoktunk Indonéziában, egy-egy emberről tényleg el tudod képzelni, hogy valójában fehér ember, csak jól sikerült a szolárium- kúra.

Felpattantunk egy buszra, ahol megígérték nekünk; minket egy olcsó hotel előtt fognak kirakni. Naivan el is hittük, de nem nagyon volt más választásunk. Egy órát zötykölődtünk ebben a fura világban, hol folyton egymás szavába vágva próbáltuk megosztani egymással azt az elképesztő mennyiségű új ingert, ami ért bennünket – a tengernyi tuk-tuk össze-vissza karistolását, a botrányosan rossz zenét, amit a buszon hallhattunk, a sri lankai buszsofőr öngyilkos merénylőre hasonlító vezetési stílusát, a jegyellenőr mozdulatait, amikor kinyitotta az ajtót, amikor lassított a busz, hogy kikiabáljon az út szélén álló embereknek, hogy Colomboba tart a busz, és mindezt olyan gyorsan mondta, hogy az első pár alkalommal nem is értettük, mit hadar ilyen sokszor gyors egymásutánban – vagy csak némán ültünk és bámultuk a káoszt. Egy biztos: én már akkor nagyon élveztem!

Ahogy az lenni szokott, nem egy olcsó hotel előtt tettek ki minket, hanem egy drága kaszinó szomszédságában. Nem teljesen világos, miért gondolták, hogy ha megvesszük a buszra a közel 90-ft-os jegyet, nem taxizunk és láthatóan fáradtak vagyunk, akkor miért egy kaszinó lenne az ideális választás számunkra, de egy kis bosszankodás, a B-betűs szó, és a K-betűs szó az anyját- szóval való pároztatása után ismételten hangoztattuk ezeket, majd leintettünk egy tuk-tukost és egy óra múlva már találtunk is egy szállást. Azt azért meg kell jegyezni, ennyire még sosem éreztük, hogy ha valahol, itt biztos nem fogja megérteni a magyar szót, ezen az utazáson volt talán a legnagyobb élmény kis hazánk nyelvét használni.

A YMCA és a YMBA ( igen, nem vicc: Young Man Buddhist Association ) hostelek közül a YMCA-re eset a választásunk. Azért azt meg kell, hogy jegyezzem, a verseny erős volt, az ár döntötte el, hogy a fejenként 750 ft-ot bizony itt fogjuk leszurkolni. Minden centet megért a szoba, meg egy misét is: foltos, büdös matrac, bár ezen kívül a szoba maga rendben volt, a toálet az a 3. leggusztustalanabb, amit a 13 hónap alatt láttam, bár ha hozzá teszem, hogy a zuhanyozást is ebben a félre eső, undorító/gusztustalan helységben kellett megejtenünk, amit leginkább kis szörnyek lakhelyének tudnék elképzelni, akkor lehet, hogy máris felugrott az első helyre ez a higéniai egység. Mondjuk azt a mai napig nem beszéltük meg Csabával, hogy szerinte a zuhanyzás előtt vagy után érezte magát koszosabbnak, erről a témáról inkább hallgattunk és szomorú együtt érzéssel néztünk egymásra, amikor valamelyikünk bejelentette, hogy megy a wc-re, vagy zuhanyozni…

_MG_2633

 

_MG_2642

 

_MG_2644

 

_MG_2645

 

_MG_2646

 

_MG_2647

 

 

 

_MG_2695

_MG_2698

 

_MG_2704

A YMCA kívülről. Így nem is TŰNIK olyan vészesnek…

_MG_2714

Csaba, vigyázz, mert főbe lő!

_MG_2718

_MG_2735

Kobrás embert nem láttunk még majom nélkül Sri Lankán…

_MG_2740

Rendkívül fontos, hogy a vízum központban dobogóra állj, amikor megvizsgálnak!

_MG_2743

Pistával, aki bevallása szerint tagja volt az ezerkilencszáznyolcvan akárhányas sri lankai válogatott focicsapatnak. És segített a vízummal is.

_MG_2747

Szalvéta. Igen, szalvéta. Igen, ez ott így megy. Bele se akarsz gondolni, hogy a reggeli WC-zés alkalmával, egy kedves sri lankai bácsi által forgatott oldalak akár ott pihenhetnek ebben a piros, képzőművészeti csodában csak arra várva, hogy az igen “ízletes” sri lankai étek maradványait eltávolítsd a szádról!

_MG_2756

_MG_2757

_MG_2779

Apáca és a meki

_MG_2796

Mc drive. Tényleg az.

_MG_2887

_MG_2951

…Nc

_MG_2964

_MG_2977

_MG_2985

_MG_3016

A polgárháború közelsége még érződik

_MG_3027

_MG_3031

Full moon= szabadnap. Ők itt mind nem dolgoznak épp

_MG_3059

_MG_3065

_MG_3078

_MG_3080

_MG_3144

_MG_3151

 

A WC által okozott traumákat kiheverve meglódultunk, hogy intézzük az Indiai vízumot, ugyanis a tervünk a következő volt eredetileg: Colombóban csak egy napot töltünk, megigényeljük a vízumot, majd amíg kész lesz (kb 5 nap), addig elmegyünk egy- két nevezetes helyre. A bökkenő akkor következett be, amikor közölték: le kell ellenőrizniük, hogy magyar illetve román állampolgár kaphat-e vízumot Indiába, ugyanis nem gyakori, hogy ezen két nemzet fiai és leányai innen igényelnek vízumot. Ez 4 napig tartott nekik, így úgy határoztunk, addig megindulunk a sziget déli része felé, ahol Galle nevű városkában egy holland erőd és koloniális hangulat kecsegtetett bennünket. A vzum központot elhagyva 25 percünk volt arra, hogy kicsekkoljunk a patinás YMCA förmedvényből, felkapjuk a nem éppen könnyű csomagjainkat ( bár Csaba amolyan hőlégballonos módra próbált megszabadulni feleslegesnek titulált csomagjaitól ), és elérjük az induló vonatunkat a központi pályaudvaron.

Ez szerencsére sikerült is, bár a vonatra felugrottunk, menet közben, hiszen pont akkor indult, amikor beértünk az állomásra. Ez csak nekünk volt furcsa a helyiek le- fel ugrálnak buszról, vonatról – mint később kiderült. Az igencsak tömött szerelvényen való utazásunk egyébként eszméletlen volt: amint elhagytuk Colombo bűzös, ronda negyedeit, már is csodaszép tájakat pillanthattunk meg, ahogy a vonat tovasuhant a közvetlenül a tengerpart mellett elhelyezett síneken. A vonat egyik oldalára kiülve a háborgó tengert láthattad, mi közben a nap nagyon lassan lejjebb és lejjebb küzdötte magát a horizonton, a másik oldalon pedig a a zöld egy újabb árnyalatával ismerkedhettünk meg, ahogy a hatalmas rizsmezőkre pillantva elképedten bámulod a csodálatos természetet; egész egyszerűen nem tudod megállni, hogy mosolyogj. Mi után egyesével átéltük ezt az élményt (mindig ott maradt egyikőnk a csomagjainkkal, nehogy lábuk keljen), hosszas beszélgetésbe kezdtünk, melynek végén Csaba megosztotta velem sanda gyanúját. Alapvetően ismerni vélte a vonatszerelvényt, ismerős volt rajta minden, de egy kicsit mégis más volt. El kellett telnie egy kis időnek, de végül kibökte: szerinte ezek Román vonatok! Meg is kérdeztünk egy- két helyit a vonaton, hogy ez így van- e és az egyik úrtól még magyarázatot is kaptunk: annak idején Ceaucescu román miniszterelnök úgy döntött, hogy eladja a már lehasznált szerelvényeit a sri lankai kormánynak. Ez azért nem kis mosolygásra adott okot nekünk, olyan pillanat ez is, amit hirtelen nehéz feldolgoznia az embernek. Eljön egy olyan országba, amiről eddig alig tudott valamit ( valljátok csak be magatoknak, aki nem nézegeti rendszeresen a világtérképet, még csak azt sem tudja, hol van Sri Lanka ), nem tud még semmit a kultúrájukról, baromi messze van Európától és mégis egy román vonaton döcög egy egykoron holland erődítmény felé… De ehhez hasonlatos szürreális élményben sokszor volt részünk, ki fogok térni rá a továbbiakban is Mosolygó arc.

Első 4 órás vonatozásunkat letudva meg is érkeztünk Galle-ba, ahol egy napot szándékoztunk tölteni. Olyan este 10 fele érkezhettünk meg és kisebb alkudozás utána a helyiekkel meg is találtuk rendívül hangulatos, koloniális hangulatú szállásunkat egy régi holland villában, ráadásul az erődben, az pedig a clomboi YMCA hotel rötyije után egyenesen mámortó volt, hogy itt relatív tiszta mellékhelységek szolgáltak a jó hangulatú ürítés alappillérjeként. Elugrottunk gyorsan étkezni is egyet, ekkor ismerkedtünk meg a későbbiekben sokat fogyasztott Khottu nevű borzadállyal. Ez a kaja rosszabb, mint jó, de legalább olcsó. Egy adag olyan 150-300 Ft között van, kérdés, hogy merre jár az ember, maga az étel pedig valami féle tészta sütőlapra helyezése, megszórva zöldségekkel, majd az erre szakosodott úri ember jön és két méretes bárddal a vas sütőlapon el kezdi szétvágni cafatokra, de olyan hangos ez a tevékenysége, hogy minden túlzást félre téve, nehezen megy a beszéd alatta. Opcionálisan lehet kérni csirkével is, ilyenkor az történik, hogy rátesz az imént már leírt módon szétszabdalt tészta halmazra egy csirkecombot és csontostól, bőröstől rádarabolja a bárddal. Remek dolog ám úgy enni ezt az amúgy is finom étket, hogy közben a csontdarabokat szeded ki a szádból! NEM, nem az.

Másnap délután fele már indulni is szerettünk volna tovább, a Yala nemzeti park irányába, így korán keltünk, hogy még szétnézzünk az erődben, valamint megnézzünk egy sziklatemplomot, ami állítólag 1500 éves. Így is tettünk, az erőd belsejében sétálgatva bizony nagyon kellemes a holland telepesek régi házaiból áradó hangulat, bár azért a malukui élményemtől messze elmarad. Kiérve az erődből viszont meg kellett, hogy állapítsuk, a sri lankaiak várostervezés sem a formabontó és érdekes struktúrákra épül. Hiába, ide sem a városok szépsége miatt járnak a turisták. Még azt hiszem nem említettem, hogy ezen a napon ünnepelte Csaba a 22. születésnapját, így hatalmas habzsolást csaptunk és beruháztunk egy sörbe. Kinyittattuk és botor módon az utcán, jó ízűen el kezdtük kortyolgatni az aranyszínű nedűt. Hamar ránk szóltak azonban, hogy ezt ne csináljuk nyilvánosan, hiszen ezt törvény tiltja, így a rendőrök karmai között köthetünk kii. Félre is húzódtunk egy régi vonatpályaudvar- szerűségbe így azt hiszem, nem volt olyan születésnapja Csabának, amikor egy lerobbant, néhol teljesen szétrohadt vonatokkal körülvett, nagy kupac vas és kőtörmelék tetején ülve egy elhagyatott sri lankai pályaudvaron dán sört kortyolgatott volna, csak hogy ismét megemlítsek egy szürreális pillanatot. Nem sokkal később beültünk egy tuk-tuk-ba és neki lódultunk a szikla templom irányába. Út közben tanúi lehettünk egy benzin kifogyásnak, de a sofőr, Ödön csak vigyorgott és löttyintett egy kicsit a benzintartályba valami furcsa, két féle folyadékból, amiből az egyik biztos nem benzin volt és furcsa kék színnel büszkélkedhetett. Hamarosan már robogtunk is tova, tanúi lehettünk egy bicikliversenynek, legalább is egy fővel találkozunk a mezőnyből, aki az úton pedálozott igen nagy sebességgel. Ha el tudsz vonatkoztatni attól, hogy éppen egy tuk-tukban ülsz, vagy a csodaszép tájaktól, ami körülvesz téged, akkor ezek azok a pillanatok, amikor realizálod: most bizony nem Európában vagy. A bicikli versenyzőt ugyanis ott és úgy előzték meg a forgalomban közlekedő járművek, ahogy csak tudták. Buszok, teherautók, bármi. Elég hihetetlen volt látni, mi közben itthon egész városrészeket zárnak el forgalom elől egy- egy verseny kedvéért…

Nem fogok kertelni: ez a sziklatemplom nem nyűgözött le. Sajnos sok táblát nem találtunk, ami a történelmét magyarázta volna, az '”idegenvezető” pedig csak bambán állt mellettünk és néha mutogatta, merre tovább, de angolul bizony nem értett. Ez az egész tulajdonképpen annyi, hogy pár szikla “furcsán” áll, van egy alagút- szerű járat is benne így gondolom régen jó menedéket jelenthetett, vagy mivel ilyen különlegesre alakította ki a természet, azt gondolták az emberek, hogy ez valami felsőbb hatalom munkája, így ez lett a templomuk. Minden esetre mára már egy két csarnokos épület is található itt, folyamatosan imádkoznak itt. Mi is elcsíptünk egy ilyet, egy középkorú pap mondott imát épp, ami éneklést is magában foglalt, és bizony igen megható volt, nekem ez volt az a szép élmény, ami miatt érdemes volt eljönni ide. Található még itt egy kb 6-7 méter hosszú fekvő Buddha szobor is, több, színes szobor mellett, melyek inkább giccsesnek találtam, mint szépnek.

Vissza fele haladva még mindig keresgéltük az állunkat a táj gyönyörűsége miatt, de sietnünk kellett, mert még a városban is szét akartunk nézni egy kicsit. Ez tulajdonképpen ki is merült egy keresztény templom megtekintésében; többre ugyanis nem jutott időnk, de nem is találtuk annyira érdekesnek a várost, így sebesen tovahaladtunk, majd vissza a vonat pályaudvarra és már zötykölődtünk is bele a naplementébe.

Estére megérkeztünk Tissamaharama nevű városba, vagy inkább faluba, ahol azért igen nagy eséllyel találkozunk turistákkal, hiszen itt van lehetőség a szigeten safari túrára menni a kora hajnali órákban, ahol rengeteg féle madarat, kaffer bivalyt, elefántot, krokodilt és a fő attrakciót, a leopárdot van lehetősége megpillantani az erre áldozó nézelődni vágyóknak, már ha szerencséjük van. Sokat gondolkoztunk rajta Csabával, hiszen nem igazán fért bele a költségvetésünkbe ez a 8000 Ft-nak megfelelő, szerintem elképesztően szép sri lankai rúpia. Másnap igyekeztünk találni más turistákat, akik hajlandóak lennének osztozni a költségeken a dzsip szafarit illetően, két “csodálatosan szép” angol lányt sikerült lehengerlő bájunkkal meggyőznünk, hogy csatlakozzanak. Viszont még egy teles napunk hátra volt, hiszen csak másnap hajnalban indult a szafari, így szétnéztünk a városkában és környékén. Ne higgyetek azoknak, akik az állítják: Bali a mosoly szigete, mert Sri Lanka az. Ennyi őszintén mosolygó embert még soha nem láttam; amint elhagyod Colombót, mindenhol mosollyal találkozol, jó kedvvel. Tulajdonképpen minden jó akkor történik itt, ha elhagyod Colombót. Mosolygó arc Útitárs keresgélése közben akadtunk bele úgy 30-40, egy kis folyóban fürdőző nőbe/férfiba/kisgyerekbe, akik igen jó fotó témának bizonyultak. Olyan pillanat volt ez, amikor el tudtad képzelni, milyen lehetett, amikor itthon, több tíz évvel ez előtt, hasonlóan játszottak egymással a gyerekek vagy akár a felnőttek a természetben, mivel én városban nőttem fel, ez a kép ismeretlen számomra, ezért azt éreztem ekkor, hogy megállt ott az idő.

Tovább sétáltunk a főúton a megjegyezhetetlen nevű városka központja felé a rengeteg, undorító rühes kutya és az elképesztően sok varjú között; soha nem láttam még ennyit egyszerre. Beérve szétnéztünk a helyi, pangó piacon.

Nem sokkal később megpillantottuk ezt:

KÉP: HAJVÁGÓ SZALON

egymásra néztünk Csabával és mivel mindkettőnknél igencsak eldurvult a helyzet, már ami a hajkoronánkat illeti, ezért betértünk ebbe a “super salonba”, ahol az alant látható hajformák közül lehetett kiválasztani a neked leginkább tetszőt (egyiket sem). 120 Ft-ot fizettünk a hajvágásért fejenként, és ebben egy 15 perces fejmasszás is benne volt. Azt hiszem nem sok érte, bár ezt mindenki maga döntse el, hogy megéri –e neki kockáztatni a nem túl magas higiéniai körülmények között kevesebbet fizetve nagy élményhez jutni, vagy inkább többért, de tisztább helyen megszabadulni feleslegessé vált fürtjeitől.

Ez a nap tehát az első volt, amikor mondhatni komfortosan éreztük magunkat az elindulásunk óta: volt normális szállásunk, – igen, normális WC-vel – nem rohantunk sehova, gyönyörű tájakat láttunk, magunkba szívtuk a tűző sri lankai nap melegét, a végtelen rizsföldek illatát.

Másnap hajnalban két igen kellemetlen dologra keltünk: arra, hogy a szúnyogháló lyukas volt, ezért szétcsíptek a szúnyogok ( mondanom sem kell, milyen jó érzés erre kelni egy olyan országban, ahol nem veszélytelen a szúnyogcsípés), valamint, hogy a safari dzsip már vár ránk, azaz elaludtunk. hajnali f5- re érkezett barátunk, Józsi a Pogo Club márkájú sapkájában. De minek után nem feszülős bőrnadrágban volt szögekkel szegélyezett acélbetétes bakancsot sem hordott, ezért csak a Polo Club nevű patinás márka egy másolatát hordta tökfedőnek. Józsi úgy vezetett, mint akinek elmentek otthonról, a V6-os dzsipből megpróbálta a maximumot kihozni, különösen, mi után a két “szemrevaló” angol lány is beszállt hozzánk. Egy órás út következett innen a Yala nemzeti park belsejébe, ahol megkezdődhetett a szafari.

Meg kell

2011. október 20., csütörtök

Vérfrissülés!

Bizony mostanában nem árasztottam el új képekkel és bejegyzésekkel az oldalamat, ezt a hiányt fogom betölteni jövő héttől, amikor is meg kezdem a Sri lankától Indián keresztül Ukrajnáig, majd kis hazánk földjéig terjedő hazautam részleteit ecsetelni, valamint képes illusztrációkkal színesíteni, átélhetővé tenni ezt az egyébként hatalmas kalandot. 

Későbbiekben pedig folytatom a Hong Kongos, félbemaradt beszámolómat, valamint mindegy olyan egyéb kalandról is szót fogok ejteni, amiről ezidáig még nem tettem. Rengeteg a matéria, annyit elárulhatok, gyors összeszámolás után arra kellett, hogy jussak: nagyjából 23.000 kép készült a 13 hónap alatt. 

És ahogy szoktam azt mondani: HAMAROSAN!

2011. augusztus 31., szerda

The making of 'CATCH ME IF YOU CAN!'

És itt is van a 'hogyan készült' videó a motoros őrülethez, jópofasága okán gondoltam megosztására; hossza pedig tanúbizonyságul szolgál arra, hogy mennyivel több időbe kerül a tényleges végterméket megalkotni, mint a végleges mozgókép maga. :)

Itt pedig a link álljék:

http://vimeo.com/28402684

Catch me if you can!

Még Balin készítettük ezt a videót Danival, hosszú, áldozatos munka árán, remélem élvezhető lett :P
Hamarosan csatolom a 'Making of' videót is!

Linkre való kattintás után akár HD-ben is lehet élvezni!

http://vimeo.com/28400902

2011. július 28., csütörtök

1 éve úton…

 

Ma volt egy éve, hogy elbúcsúztam kis családomtól és repülőre pattantam másodmagammal; Fónagy, Cseszy, meg én. Elször Kijevben álltunk meg, majd a mocskos és lenyűgöző Bangkok következett pár nap erejéig, majd az örömlányok hazája,Pattaya, aztán a király motorozás Koh- chang szigetén, onnan Kuala Lumpur, a Petronas-tornyok hazája, ahol Csaba körbe vezetett minket pár nap alatt, aztán beépültünk a dzsungelbe pár napra; találkoztunk őslakókkal, az Orang Aslik-al, indákba kapaszkodva, a partról nekifutva ugráltunk a sárgás, dús vegetációval körülvett folyóba. A színes és tiszta Szingapúrba érkeztünk a fiatalok olimpiája idején vonattal, ahol megrögződésem, hogy hibernálni szerettek volna minket, aztán majdnem lekéstük a gépet a nyomornegyedekkel “tarkított”, irtózatos dugóiról elhíresült Jakartába, ahol beültünk mozizni (végre) és megnéztük az Expendables-t; másnap pedig esete felé már Balin voltunk, nagy reményeket táplálva az előttünk álló év iránt. Késő estére már északon is voltunk és kezdődött a szállás keresgélés másnap. Egy hét alatt megtaláltuk azt a házat, ahol a következő fél évet töltöttem, beindult a suli, kezdtünk indonézül gagyogni, megismerkedtünk Dion-al, a balinéz barátunkkal, aki rengeteget segített nekünk beilleszkedni. Elmentünk Cseszyvel Lombokon keresztül Gili-szigetekre, ahol a helyiek szemében is őrültségnek számító tettet hajtottunk végre, mikor egyik szigetről átúsztunk a másikra. Ittunk helyi piát, Arakot és Brum-ot, bebizonyosodott, hogy az indonézeket nem a minőségi alkoholuk miatt fogjuk megszeretni. Sajnos nem sokkal később Cseszy úgy döntött, hazautazik, ám előtte megmásztuk a Gunung Baturt, ahol láthattuk, ahogy feljön a nap szemközt, Bali legmagasabb hegye, az Agung lábai mellől. Megünnepeltük Cseszy szülinapját délen, térdig érő esőben vitettük haza magunkat, poló nélkül, egy motoron hárman ültünk, mi közben semmit nem láttunk.

Később új lakótárssal gazdagodtunk a lengyel leányzó, Lucy személyében, akinek egy helyi sráccal való viszonyának gyümölcsét élveztük,olyan formában, hogy hozott egy projektort a házunkba, így végre használhattam az XBOX-ot, nem hiába cipeltem végig fél Ázsián!

Eljött a december és az első nagyobb túránk ideje- a frissen útitársunknak szegődött Dáviddal kiegészülve indultunk meg a Jáva túránkra, ahol megmásztuk életem első 5 leglenyűgözőbb helye közül az egyiket: a Mount Ijin-t, ahol a kénbányászok 70kg os kéndarabokkal a hátukon mászkálnak fel-alá. Toltuk egy kicsit a remek autót a Kelud megmászásakor is, voltunk Jáva legtisztább városában, Bondowoso-ban, ahol ettünk helyi különlegességnek számító tapé-t, ami igen szar volt. Voltunk Solo-ban,ahol végre normális szállásunk volt és megnéztük a Harry Potter új részét; tovahaladtunk Yogjakartába, ami számomra az indonéz városépítészet csúcsát jelenti mai napig; ettem egy steak-et fél év óta először. Borabudurra is ránéztünk, bár épp takarítás alatt volt, így annyira nem volt lenyűgöző az élmény.

Megünnepeltem a születésnapom délen; Fónaggyal ledöcögtünk északról, majd megismerkedtünk Csabával, aki Borneóról költözött át ide, majd együtt lerészegedtünk, buliztunk, indonézeket táncoltunk le a színpadról, majd a kifogyott benzin miatt toltuk a kocsit egy kicsit; hoztunk benzint műanyag zacskóban, elvesztettük Fónyagy telefonját egy kanyarban.

Karácsonyoztunk hárman, Fónagy barátnője, Lili, Balázs és én. Furcsa élmény volt a nyári szellőt érezni az arcomon, mi közben végre normális kaját ettem, mindehhez hozzáképzelni, hogy most Karácsony van és egy évvel ez előtt a hidegben, családom körében leptük meg egymást ajándékokkal, aztán nekiestünk a libamájnak, citromos lilahagymával, a fokhagymagerezdekkel tűzdelt, sült kacsamelleknek főtt, ecetes vöröskáposztával és tejföllel, tejjel és tejszínnel megfelelően lágyra puhított krumplipürével… Hmmm… Krumplipürével! Mennyire hiányzik is az!

Szilvesztereztem Csabával délen, ahol a esős idő ellenére több ezer ember szúrta a földbe a tűzijátékokat, végig a több kilométeres partszakaszon, hogy aztán a levegőbe lője azokat, látvány orgiát teremtve; akkor azt éreztem: sehol máshol nem lennék abban a pillanatban.

A szilveszteri bulit kiheverve hidegzuhanyként ért, hogy 5-éig ki kellett költözünk az északi házunkból, hiszen nem hosszabbítottuk meg a bérlést. Sportot űztem belőle, hogy a következő túra kezdetéig szállás nélkül csöveztem 9 napig ott, ahol épp ért az este.

Sebesen eltelt az a 9 nap és sebesen robogtam már Surabaya felé Lilivel és Balázzsal, majd Surabayában csatlakozott Lilla, Balázs édesanyja, és konstatáltuk, hogy Balázs gépét meglovasították. Sok szenvedés után kihalt és gyönyörű tengerparti szállást találtunk Malukun, igazi pihenést csaptunk, bár a förtelmes vécét továbbra sem tudom elfelejteni. Pár nap múlva és egy 8 órás hajózás után életem eddigi legnagyobb személyszállító hajóján megérkeztünk a Banda szigetekre, amik már este elvarázsoltak. Nappal szimplán a leghangulatosabb, leggyönyörűbb hely, ahol valaha jártam. Lélegzet elállító korallvilág, tűző nap, rabul ejt, mindenkit beutalnék ide pár napra. Megmászni a középső szigeten fekvő Gung Api-t és a tetejéről egyedül szétnézni, izzadtan, mi közben átfúj a szél a hatalmas lyukakból áradó vulkáni gőzökön, tovább melegítve testemet, figyelni a kis koloniális városka makett szerű-képét, feltérképezve, merre haladtunk az erőd mellett Lillával, ahol megmutatták nekünk az erdőben, honnan szerzik a fahéjat, gyömbért és még pár fűszernövényt; egész egyszerűen életem legnagyobb élménye. Ordítani volt kedvem örömömben és nem tudtam levakarni a mosolyt az arcomról, de nem is akartam…

Összeköltöztem Dáviddal, mikor megérkeztem Malukuról 400ft-nak megfelelő indonéz rúpiával a zsebemben. Bejártam a déli strandokat; Kuta beach, Seminyak, Petitenget, Dreamland, Bingin, Padang-padang, Uluwatu, Balangan, Nusa Dua nem volt ismeretlen számomra többet. Hamarosan megérkezett Dávid unokatestvére, aki egy hónapig lakott ott velünk. Pár vicces élménnyel gazdagodtunk a srác személyiségi jegyeiből fakadóan (ugye, Dávid? :D ), majd két hétre távozása után nekünk is költözünk kellett, Jimbaranba mozdultunk, ahol a maradék időt töltöttük ezek után. Dávid szomszédom lett, nem sokára pedig megismerkedtünk Danival, aki frissen érkezett nem régen Balira és beköltözött alám.

Azt hiszem felejthetetlen élmények maradnak a másnapos Jus-ozások Kután, ahol 120ft-ért bármilyen turmixot csináltathatsz magadnak; mangó-eper, banán-papaya-narancs-citrom, eper-alma-ringó szőlő, szőlő-narancs; minek iszogatása közben megbeszéltünk az elmúlt buli eseményeit- már amennyiben emlékeztünk rá. Soha nem felejtjük el az együtt kajálásokat, olyan éttermekben, amiket hosszas kutatómunka árán találtunk meg, hiszen az ár érték arány magasan fekvése igen fontos tényező volt számomra 5 hónapnyi tömény indonéz kaja után. Vágytunk az európaiasabb ízekre, így örökre emlékünkbe zárjuk a Classic burgert a Mak Jo-ban, a guramy-t és a kagylót az általunk csak kampónak nevezett Kampoeng nevű kínai étteremben, az egy ideig megfizethető áron dolgozó, wifivel is rendelkező Marina nevű helyen a Chicken piccata milanese-t, ahol rántott húsnak nevezhető csirkehúst szolgáltak fel, a Warung Malang isteni Tom Yum levesét, vagy annak a transzvesztitának a hamburgereit, aki a dzsúzos hellyel szemben sütögette a fagyasztott húspogácsáit, hogy egész olcsó áron értékesítse azokat némi buci, sok saláta, mustár, paradicsom és sült hagymakarikákkal. Az önkényes elnevezésünk alapján később csak “transziburger” néven futó hamburger fogyasztása mindig jó ürügynek tűnt arra, hogy megjegyezzem, készítője most gyűjti a pénzt a mellműtétre. Nem feledjük az északon, hulladékból összegeggesztettetett sütőrácson készülő, friss tonhal és mahi-mahikat, helyi, olcsó, gépzsír jellegű vajjal és fokhagymával megkenve; a Dionnál, még az elején csak kézzel fogyasztott halvacsorákat.

Dávidnak hamarosan megérkezett egyik legjobb barátja újdonsült feleségével, így sok időt töltött velük, Dani pedig elintézett egy pár éjszakát egy helyre kis szállodában, ahova beköltöztünk négy napra. Punnyadás, napozás és XBOX volt a program (külön köszönet a Call of Duty: Black ops készítőinek a Zombis játékmódért, és bizony a jó édes mamájukat az új F1-es játékot készítő Codemasters-nek, sok álmatlan éjszakát okozott az ultraérzékeny forma egyes autók virtuális terelgetése).

Amint kiköltöztünk a szállodából, meg is érkezett kis családom, akikkel egy nagyon pofás villába sikerült beköltözünk két hétre, hosszas kutatómunkám eredményét örömmel konstatáltam az arcukon, mikor meglátták a helyet. Igyekeztem a lehető legtöbb helyre elvinni őket; a déli partok  mindegyikére, volt északi túra is, már Daniékkal, ugyanis az ő családja is látogatást tett itt. Mozgalmas és jól sikerült két hét volt, tesóm talán először bulizott egy igazi szórakozó helyen, ahol meglepődéssel konstatáltam, milyen jól mozog a ritmusra, így azért felmerültek bennem kétségek, hogy tényleg akkor volt-e először igazi klubban. :P

Szüleim ott léte idején körvonalazódott Hong- Kong gondolata, aztán két hét múlva Danival nyakunkba vettük a lábunkat és 5nap alatt szétjártuk a várost, igen zsúfolt, úgyhogy nem kong… 3 napig előrefele nem nagyon tudtunk nézni, csak felfele, számomra meghökkentő élmény volt a tisztaság, az elsőre kaotikusnak tűnő, de később rendezetté váló közlekedés, a legjobb metrórendszer, amit valaha láttam, az irtózatos gazdagság, magamutogatás, pofátlanul sok jó verda, drága lakás. Ki is pipáltunk párat a világ legmagasabb épületeinek meglátogatása címén, és plusz egyet, mikor átmentünk kínába, Shenzen nevű “kis” 9milliós városkába. Tényleg alig beszélnek angolul, de a sok szép és csinos kínai, magas sarkús lány miatt nem tudtunk haragudni rájuk.

A kis kiruccanásról Balira érkezve realizáltam csak, hogy mennyire kevés idő van hátra ott tartózkodásomból: szűk két hónap. Dani még Malajziában huncutkodott egy sort, Dávidot sajnos már Hong- Kong előtt elbúcsúztattuk; Kínába kalandozott, Balázs és Lili pedig – Lili szüleinek guide-olása utána- Kuala Lumpurba távozott szerencsepróbálás címén, úgyhogy egyedül maradtam két egész hétre, amíg Dani és Csaba meg nem érkeztek Balira, hogy együtt szaladjunk neki a nagy finálénak.

Csaba beköltözött mellém, Dávid helyére és szinte minden másnap mentünk, hajszoltuk az élményeket a Kuta (és Bali) központjának számító Jalan Legian-on, annak is egy számunkra már ikonikussá vált helyén: a Sky Garden-ben. Rohantunk, hogy elérjük az ingyenpia-akciót este 10-től, ami az esetek többségében nem sikerült, így akármilyen gyorsan, halált megvető bátorsággal vágtunk neki a Jimbaranból Kutára vezető 10km-es távolságnak- motorral persze- mindig sikerült legalább vagy 20 percet késnünk, bár az izzadt, félmeztelen ausztrál fiúk között is működőképes lavírozási és staféta rendszerünknek köszönhetően mindig sikerült megfelelő mennyiségű ingyen-förmedvény birtokába kerülnünk, (hogy aztán egymást váltva a legfelső emelet folyosóján egymásra halmozzuk a “rendkívül ízletes, minőségi, nagy műgonddal elkészített -értsd: kémiailag kikevert- “koktélokat” “.) Mivel már nagy tapasztalattal rendelkeztünk az itteni alkohol természetét illetően, tudtuk, hogy közel 8 ingyen “koktél” elegendő ahhoz, hogy kellő képpen illuminált állapotba kerüljünk, az éjfélkor bekövetkező olcsó sör akcióval kiegészülve pedig egyenes volt az út a bebaszásig. Ezek után a másnapi képfoszlányokból összepakolva, a felsorolás sorrendjével nem megegyezően történtek a következő események, melyeket szintén soha nem feledünk:

-Csaba válogatás nélkül egyik lányról a másikra fordulva próbálta meggyőzni őket, hogy nincs berúgva;

-Csabával és Danival való beszélgetés során Dani véleményét szerettük volna kikérni egy dologról, ám mire Danihoz fordultunk, ő bizony 10 méterrel arrébb egy lány szájában volt megtalálható;

-a gyerekes, de részegen mindig jópofa játékot, aminek lényege, ha a másik rámutat egy általa kiválasztott lányra, oda kell menni hozzá és meg kell kérdezni: “Do you want to have sex with me?”, mely játéknak a konklúziója képpen meg kellett állapítsuk: a sikerfaktor nem olyan alacsony, mint azt gondoltuk volna;

-amikor Csabát számára ismeretlen okokból inzultálta egy csaj a tömegben, mely inzultáció magába foglalja Csaba ellökését, pofozását, a security ráuszítását;

-vagy amikor egy csábosan mosolygós indonéz lányhoz odalépve sejtettem már, melyik kérdést kell feltennem: “Are you a whore?”;

-vagy mikor a többiekre várva a kijáratnál megejtettem életem leggyorsabb becsajozását, a szintidő bőven fél percen belüli, ez a példa is mutatja, a Sky Garden egy olyan hely, ami olyan, mintha egy végtelen akasztóval rendelkező ruhafogast hurkok között lóbálnál: előbb-utóbb bele akadsz valamibe;

-illetve amikor Csaba igen illuminált állapotban beszállt egy idegen autóba a buli után, hiszen afterpartyt ígértek neki, majd másnap egy ismeretlen villában ébredt, de mentségére legyen szólva: ő megpróbált értesíteni minket: “Ha bármi történne velem, Changguban vagyok, egy villában!”- tehát minden esélyünk megvolt rá, hogy megtaláljuk Csabát Bali egyik legnagyobb villanegyedében, ez úton is köszönjük a pontos koordinátákat;

-illetve amikor Csabával bekeveredtünk a partra sétálva egy sikátorba, két ”hölgyfiú” trappolt velünk szemben, kérdőre fordult amorf tekintetük és legnagyobb sajnálatunkra megszólalt az egyik: “Hey boys, where are you going?” –majd válaszoltam: “Sorry guys but we prefer girls!”- mire a másik is belelendült a szócséplésbe és a mondat vége fele King Kongot megszégyenítő mélységbe ereszkedő hangjával ezt válaszolta: “What? Come I’ll show you my pussy”;

-nem feledem, mikor Csaba konstatálta, hogy egy középkorú, jól szituált ausztrál úriember egy repedt sarkúnak tűnő, abból is a rondábbik fajtából való “hölggyel” táncol, odalépett hozzá és közölte: “Dude, seriously, just look at her! She is a prostitute, cant you see?”, mire az aussie bevörösödött fejjel, ujjait ökölbe szorítva a következő választ adta: “No, SHE IS MY WIFE!”;

-azokat a pillanatokat, amikor becsípve, egyik szórakozóhelyről a másikra próbálnánk átjutni az őserdőnyi kis indonéz árus között, akik transzporttól kezdve (saját bevallásuk szerint akár helikopterrel is!) a függőséget okozó szereken át a “want young lady"?-ig terjedően bármit be tudnak szerezni, majd végre megérkezünk a másik helyre, amit szoktunk volt látogatni, mely Bounty névre hallgat, hogy egy izgalmas fél órát töltsünk el egy olcsó sör társaságában, manőverezve az izzadt, fél meztelen slash meztelen, genetikailag manipulált, ágyúgolyó vállú ausztrál srácok között; hogy rábukkanjunk egy-egy afro frizurával rendelkező, telt ajkú, fél kubai leányzóra, vagy egy félig fülöp-szigeteki, félig ausztrál gyönyörűségre;

-vagy az, hogy már annyit jártunk bulizni ugyan arra a helyre, hogy egy idő után már csak az a jelent maradt meg, amikor a gépfegyveres biztonsági őr megtapicskol, és megint mászod a Sky Garden lépcsőit, a ruhatárnál megkapod az észbontóan beindító vörös hajú indonéz lány mosolyát, majd mászol tovább, az ingyen piák szintjéig;

-vagy mikor a 66 nevű klubból zárás után Csabával támolyogtunk kifele és egy ideig nem is realizáltuk, hogy a járdán gyakorlatilag hosszú, tömött sorokban állnak az indonéz kurvapiac remekei és láthatóan a gazdag turisták taxikban ülve, lassan melléjük gurulva szemezgetnek a lányokból, mint öreg borász az érett szőlőfürtről;

-mikor egy erősen alkohol ittas este után, józanodás kellős közepette egy padon ültünk és csak arra vágytunk, hogy végre szálljon el az alkoholgőz és cementes zsák módjára eldőlhessünk rugó nélküli, gerincgyötrő matracainkon, két 90+ kg–os , gnóm fejű ladyboy hirtelen felindulásból leparkolt előttünk, majd a második nagy átéléssel felénk fordul, és férfi hímvesszőt formálva kezével imitálta, hogyan is csinálná azt, amiért pénzt szeretne kérni és mi közben csapkod undorító, nyáltól tocsogó nyelvével a következő szavak hagyják el szilikontól egyáltalán nem mentes száját férfiakét is megszégyenítő orgánumán: “You can come in my mouth, you can come in my mouth…”;

-amikor Dávid kulturáltan beszélget egy ezer rúpiás sörrel(24ft) a kezében egy hasban, mellben, combban, fenékben és arcban igencsak túlméretezett leányzóval,mi alatt azt a pólót viseli, amin ez a felirat áll: “Life is too short to dance with a fat chick”, Dávid ugyan nem céllal vette fel ezt a pólót, csak a poén kedvéért, de a jelent még így is megér egy misét;

-vagy amikor félrészegen, a motoromon ülve realizáltam, hogy három csaj ül mögöttem és a középső nagy karmozdulatokkal dirigálva próbálja tudtomra adni, merre laknak;

-vagy másnapi a nyomozás: vajon honnan származhatnak, mikor keletkezhettek azok a fekete-kék-zöld foltok a testünk bármely, véletlen szerűen kiválasztott részén.

Természetesen számtalan sztori van még, számtalan humoros, könnyfakasztó esemény, némelyik sem nyomdafestéket, sem publicitást nem tűr, így azokat nem áll módomban megosztani itt. :P

Azért nem csak a bulikról szólt az utolsó, szűk két hónap, nekiveselkedtünk, hogy végre megmásszuk a Gunung Agungot, aminek tetején valóban gyönyörű látvány tárult szemünk elé, viszont elképesztően nehéz volt megmászni (4óra fel, 3 óra le…). Persze azért megérte.

Ahogy egyre jobban közeledett egy éves kiruccanásunk vége, mindenkinek gyomorszorongató érzés volt, ha belegondolt: hamarosan itt kell hagyni Balit. Engem különösen rossz érzéssel töltött el; ha egy évig laksz valahol, beilleszkedsz, a helyi társadalom részévé válsz, ha bőrszíned miatt nem is teljesen. Akkor lepett meg különösen, mennyire belsőséges a viszonyom már Balival, amikor Danival Hong Kongban beszélgettünk arról, milyen lesz Balin ismét, és egy mondatot így nyitottam: “Majd ha HAZAmegyünk Balira…”. Nos igen, vérző szívvel hagytam ott Balit, történt ott minden: Kaland, utazás, tengerpart, szörfözés, bulik, szerelem, gyúrás, nyelvtanulás és megszámlálhatatlanul sok, rekeszizomtorna, nevetés formájában. Nevettünk kicsit, nevettünk nagyon, hahotáztunk, röhögtünk, fetrengtünk a nevetéstől, azt hiszem mindannyian boldogok voltunk, talán ezért is nevezhetem életem legmeghatározóbb élményének.

Nade ahogy a mondás is tartja: minden vég valaminek a kezdete (és egyébként sem tudom elképzelni, hogy ezek után ne látogassam rendszeresen Balit, amikor időm és pénzem engedi), és ugye épp a Sri Lanka fővárosának számító Colombo repterén ülök, várom, hogy felszálljon a gép és pár óra múlva már India földjeit tapossuk Csabával. Tehát a kalandok csak jönnek és jönnek, Sri Lanka pedig még Indonézia után is akkora kúltursokk volt, hogy már most van kb. 30gb-nyi videó és képanyagom innen- félek nem lesz elég a tárhely az utazás végéig.

Számtalan élménnyel gazdagodtunk tehát, olyanokkal, amik kétségkívül befolyásolják az emberek személyiségét. De a jövőbe kell nézni, mert a múlton nem érdemes merengeni annyit, de akkor megéri kicsit visszatekinteni, amikor egy reptéren ülsz 36órát, amíg vársz a géped indulására. :P

Ami a gyomromat illeti, személyes levél Édes Jó Anyukámnak: Anyu! Ki vagyok készülve ettől az ázsiai szar kajától, a gyomrom és az ízlelőreceptoraim a következőkről álmodoznak: marhabélszín! Véresen, fehérboros gombaszósszal, sült krumplival; krumplipüré, bármilyen mennyiségben, akár magában is, sok tejföllel, tejszínnel, tejjel igazán krémesre keverve; kolbász, sok-sok kolbász, azt hiszem megőrülnék ha most megérezném az illatát valahol; zsíros kenyér lilahagymával, paradicsommal, lehet akár a legundorítóbb disznózsírból is, csak a számban érezném már; nyílt tűzön sütött szalonnát, aminek a zsírját rácsepegtetetem egy frissen sült fehérkenyérre, aztán a sült hagymával és paradicsommal tömném be a számba fulladásig; töltött káposzta, annyi tejföllel, amit nem szégyellek rárakni, vagy csak úgy a tejföl önmagában is olyan jól esne, mint az azok az isteni fasírtok, amiket csinálni szoktál, jól megpakolva fokhagymával; egy jó bécsiszelet borjúból, lecsepegtetve citrommal, petrezselymes krumplival és káposztával; vörösboros pörkölt, színhússal, mellé az a jó kovászos uborka, amit a teraszon szoktunk érlelni, kis kaporral a nagy, öblös üveg tetején; egy jó tejfölös-gombás spagettiért is ölni tudnék, sok sajttal a tetején, vagy egy lasagne is jól esne, azt kell, hogy mondjam. Ami Aput illeti: vörösboros szarvasragut, sok kakukkfűvel, borral, dödöllével; tárkonyos- túrógombócos levest főtt bárányhússal! Ezek közül ha valamelyikkel várnátok, akkor az nirvána-közeli élményt tudna okozni nekem! Hamarosan otthon vagyok!

Most pedig indulunk a chennai-i reptérről a városba, hogy mit csinálni azt még nem tudjuk, de valahogy augusztus 9-ig csak felkeveredünk Új-Delhibe. :P Drukkolni ér!

2011. július 23., szombat

On the way home!

 

Az ok, amiért hetek óta nem került fel új bejegyzés a blogomra, nem más, minthogy úton vagyok hazafele! Noha ez egy hosszú út lesz, augusztus 22 körül már megérkezek az isteni kajákat előállító kis országomba.

Egyébként épp a sri lankai földeket tapossuk Csabával már 10 napja. Igen nagy élmény, kultúrsokk. Épp a közepén vagyunk ennek a Magyarországnyi szigetnek, Kandy nevű városban. Tegnap előtt valami feledhetetlen élményben volt részünk: talán az 5 leggyönyörűbb hely egyikén jártunk, amit az egy év alatt láttunk, a hely neve Sigiriya, ha akartok, keressetek rá!

Ha végre megkapjuk a vízumot Indiába (nem volt egyszerű, erről majd később), akkor 28-án környékén megyünk is Indiába. Mellesleg azon a napon leszek pont egy éve távol Hángáriá-tól (ahogy a sri lankaiak mondanák…) Szűk két hetünk lesz úgyhogy sietős lesz a menet. Augusztus 9-én repülünk Ukrajnába, ahol beugrunk a Khazan Trip nevű fesztiválra Szimferopol közelében. Mellesleg aki kedvet kapna ahhoz, hogy több ezer emberrel együtt a tengerparton táncoljon éjjel-nappal, netán dús keblű, szőke, orosz leányzókkal ropná együtt, akik vannak olyan kedvesek és gyakran megválnak bikinijük felső részétől, esetleg szimpatikus, arany barnára szolizott, erősen kipattiontott úriemberekkel taposná a homokot, vagy esetleg csak szeretné a társaságunkat élvezni ezen a nagyszabású fesztiválon, nos az ne habozzon írni nekünk, mi augusztus 10-től ott leszünk!

Most pedig megyünk biciklizni egy tó körül- állítólag arra van a templom is. Jelentkezem amilyen gyakran csak tudok, sok időm sajnos nincs most, otthon majd pótolom a maradék élményről szóló beszámolókat- amiből nem lesz hiány.

2011. június 15., szerda

Hong Kong trip 1st part: In memoriam Kuala Lumpur & Malaysia–2nd part

 

Visszaérkezve KL szívébe a tervek szerint végre  közvetlen közelről is szemügyre vehettük a két tornyot. Igen, lenyűgöző… Bár élőben valahogy nem tűnik olyan magasnak, de ez nem változtat az élményen.

188_thumb1

229_thumb1

KLdAY2-149_thumb3

242_thumb1

Az elképedések és fényképezgetés után tovahaladtunk a két torony közé beékelt, aranyos “kis” 7 emeletes plázán. Egyébként elég érdekes, hogy itt, az étterem szinten olcsóbb, nagyobb és finomabb kajákat lehet kapni, mint az utcai árusoktól.

248_thumb3

A “kis” pláza

A pláza túloldalán egy hatalmas park terpeszkedik; remek kilátás tárul elénk, ahogy a magas épületek körülveszik a parkot.

292_thumb2

“Ez itt a kert”

Szemben a tornyokkal fekszik a konferenciák és különböző kiállítások megrendezésére kialakított központ. Épp nagy elektrotechnikai kiállítás volt, így hát jól megnéztük. Ezen a pontot viszont senkit nem untatnék a technikai újdonságokkal, inkább lássuk, kik voltak azok, akik promótálták az egyes termékeket, azaz közkívánatra jöjjön egy kis ázsiai promóter-lány sorozat:

309_thumb2

316_thumb2

319_thumb1

320_thumb2

A jobbos erős darab

323_thumb2

324_thumb2

325_thumb2

327_thumb2347_thumb2

Őkelme se panaszkodhat…

370_thumb2

IMG_6854_thumb2

KLdAY2-263_thumb1

Balos

 

Mi után fájó szívvel magukra hagytuk a lányokat, egy elektronikai plázában kötöttünk ki, ahol több szinten keresztül – bár gondolom nem lesz meglepő- elektronikai kütyük tömkelege vett körül.

528

530

A képen nem látszik, de ez egy brutálisan nagy számítógép ház!

423

Fónagy és Ádám kiélik egzibicionismusukat: termékbemutatóztak egy kicsit

468

 

Elszakadva a plázáktól- végre- este a TV torony felé vettük az irányt. KL-ben ez a legmagasabb épület, ugyanis egy dombocskára épült. Maga az épület magassága viszont nem múlja felül a Petronas- tornyokét. Fel lehet menni majdnem a legtetejére és ezt nem is szalasztottuk el; KL esti látképe lenyűgöző volt. (Persze Hong Kong mellett elbújhat… ) Sajnos a szűkös pénzügyi keretek közé nem fért bele kilátó felett levő étterem kipróbálása, de minden bizonnyal felejthetetlen élmény, hogy mi közben vacsorázol, igen lassan körbeforog maga az étterem.

 

537

547

561

570

583

 

 

IMG_6920

IMG_6921

The crew akkor

 

Itt a második rész vége. Hamarosan befejezem ezt a “kis”, felütésnek szánt beszámoló sorozatot és belevágok a Hong Kongban történtek taglalásába. Addig is jön még : holland kisváros (Melaka), dzsungeltéma (Taman Negara), és KL megint, ez úttal legutóbbi ott tartózkodásom idején készült képekkel és gondolatokkal. Soon!