Másfél hónaposra tervezett haza utunk Csabával a srí lankai, 2004-ben tsunami által elmosott fővároson,
gyönyörű és soha nem látott dús vegetációkon, az egyben ledöbbentő, felkavaró mégis lenyűgöző indián, ahol 75 órányi vonatozással 4300 km-t tettünk meg, valamint az ukrajnai fesztivál szemérmetlenül formás fenekein és lábain vezetett keresztül, persze képletesen.
Colombóba való érkezésünket még egy év Délkelet- Ázsia után is csak egy szóval tudnám leírni: kultúrsokk. Annyi mindent láttam, tapasztaltam akkor már és ennek ellenére képes volt álleejtésig meglepni; ez is bizonyítja, mennyire más világ ez. Pedig még nem is India földjeit tapostuk.
A reptérre megérkezve kicsit furcsának találtuk, amikor a kijárat felé haladtunk egy igen széles folyosón, melynek két oldalát olyan boldok szegélyezték, melyekben hűtőszekrényt, mosógépet, a legkülönfélébb háztartási eszközöket volt lehetőséged megvásárolni. Ez abból a szempontból remek lehet, hogy ha esetlen emigrálsz Sri Lankára, gyakorlatilag már a reptéren meg tudod venni a szükséges berendezési tárgyaidat leendő lakásodba.
Amint kiértünk a reptér elé, az első érdekes élmény az emberek bőrszíne volt. Tényleg lehetett érezni, hogy közel vagyunk Indiához: rendkívül fekete, európai arcokat láttunk mindenhol. Itt már nem a az az ázsiai arc fog vissza mosolyogni ránk az utcákon, amiket megszoktunk Indonéziában, egy-egy emberről tényleg el tudod képzelni, hogy valójában fehér ember, csak jól sikerült a szolárium- kúra.
Felpattantunk egy buszra, ahol megígérték nekünk; minket egy olcsó hotel előtt fognak kirakni. Naivan el is hittük, de nem nagyon volt más választásunk. Egy órát zötykölődtünk ebben a fura világban, hol folyton egymás szavába vágva próbáltuk megosztani egymással azt az elképesztő mennyiségű új ingert, ami ért bennünket – a tengernyi tuk-tuk össze-vissza karistolását, a botrányosan rossz zenét, amit a buszon hallhattunk, a sri lankai buszsofőr öngyilkos merénylőre hasonlító vezetési stílusát, a jegyellenőr mozdulatait, amikor kinyitotta az ajtót, amikor lassított a busz, hogy kikiabáljon az út szélén álló embereknek, hogy Colomboba tart a busz, és mindezt olyan gyorsan mondta, hogy az első pár alkalommal nem is értettük, mit hadar ilyen sokszor gyors egymásutánban – vagy csak némán ültünk és bámultuk a káoszt. Egy biztos: én már akkor nagyon élveztem!
Ahogy az lenni szokott, nem egy olcsó hotel előtt tettek ki minket, hanem egy drága kaszinó szomszédságában. Nem teljesen világos, miért gondolták, hogy ha megvesszük a buszra a közel 90-ft-os jegyet, nem taxizunk és láthatóan fáradtak vagyunk, akkor miért egy kaszinó lenne az ideális választás számunkra, de egy kis bosszankodás, a B-betűs szó, és a K-betűs szó az anyját- szóval való pároztatása után ismételten hangoztattuk ezeket, majd leintettünk egy tuk-tukost és egy óra múlva már találtunk is egy szállást. Azt azért meg kell jegyezni, ennyire még sosem éreztük, hogy ha valahol, itt biztos nem fogja megérteni a magyar szót, ezen az utazáson volt talán a legnagyobb élmény kis hazánk nyelvét használni.
A YMCA és a YMBA ( igen, nem vicc: Young Man Buddhist Association ) hostelek közül a YMCA-re eset a választásunk. Azért azt meg kell, hogy jegyezzem, a verseny erős volt, az ár döntötte el, hogy a fejenként 750 ft-ot bizony itt fogjuk leszurkolni. Minden centet megért a szoba, meg egy misét is: foltos, büdös matrac, bár ezen kívül a szoba maga rendben volt, a toálet az a 3. leggusztustalanabb, amit a 13 hónap alatt láttam, bár ha hozzá teszem, hogy a zuhanyozást is ebben a félre eső, undorító/gusztustalan helységben kellett megejtenünk, amit leginkább kis szörnyek lakhelyének tudnék elképzelni, akkor lehet, hogy máris felugrott az első helyre ez a higéniai egység. Mondjuk azt a mai napig nem beszéltük meg Csabával, hogy szerinte a zuhanyzás előtt vagy után érezte magát koszosabbnak, erről a témáról inkább hallgattunk és szomorú együtt érzéssel néztünk egymásra, amikor valamelyikünk bejelentette, hogy megy a wc-re, vagy zuhanyozni…
A YMCA kívülről. Így nem is TŰNIK olyan vészesnek…
Csaba, vigyázz, mert főbe lő!
Kobrás embert nem láttunk még majom nélkül Sri Lankán…
Rendkívül fontos, hogy a vízum központban dobogóra állj, amikor megvizsgálnak!
Pistával, aki bevallása szerint tagja volt az ezerkilencszáznyolcvan akárhányas sri lankai válogatott focicsapatnak. És segített a vízummal is.
Szalvéta. Igen, szalvéta. Igen, ez ott így megy. Bele se akarsz gondolni, hogy a reggeli WC-zés alkalmával, egy kedves sri lankai bácsi által forgatott oldalak akár ott pihenhetnek ebben a piros, képzőművészeti csodában csak arra várva, hogy az igen “ízletes” sri lankai étek maradványait eltávolítsd a szádról!
Apáca és a meki
Mc drive. Tényleg az.
…Nc
A polgárháború közelsége még érződik
Full moon= szabadnap. Ők itt mind nem dolgoznak épp
A WC által okozott traumákat kiheverve meglódultunk, hogy intézzük az Indiai vízumot, ugyanis a tervünk a következő volt eredetileg: Colombóban csak egy napot töltünk, megigényeljük a vízumot, majd amíg kész lesz (kb 5 nap), addig elmegyünk egy- két nevezetes helyre. A bökkenő akkor következett be, amikor közölték: le kell ellenőrizniük, hogy magyar illetve román állampolgár kaphat-e vízumot Indiába, ugyanis nem gyakori, hogy ezen két nemzet fiai és leányai innen igényelnek vízumot. Ez 4 napig tartott nekik, így úgy határoztunk, addig megindulunk a sziget déli része felé, ahol Galle nevű városkában egy holland erőd és koloniális hangulat kecsegtetett bennünket. A vzum központot elhagyva 25 percünk volt arra, hogy kicsekkoljunk a patinás YMCA förmedvényből, felkapjuk a nem éppen könnyű csomagjainkat ( bár Csaba amolyan hőlégballonos módra próbált megszabadulni feleslegesnek titulált csomagjaitól ), és elérjük az induló vonatunkat a központi pályaudvaron.
Ez szerencsére sikerült is, bár a vonatra felugrottunk, menet közben, hiszen pont akkor indult, amikor beértünk az állomásra. Ez csak nekünk volt furcsa a helyiek le- fel ugrálnak buszról, vonatról – mint később kiderült. Az igencsak tömött szerelvényen való utazásunk egyébként eszméletlen volt: amint elhagytuk Colombo bűzös, ronda negyedeit, már is csodaszép tájakat pillanthattunk meg, ahogy a vonat tovasuhant a közvetlenül a tengerpart mellett elhelyezett síneken. A vonat egyik oldalára kiülve a háborgó tengert láthattad, mi közben a nap nagyon lassan lejjebb és lejjebb küzdötte magát a horizonton, a másik oldalon pedig a a zöld egy újabb árnyalatával ismerkedhettünk meg, ahogy a hatalmas rizsmezőkre pillantva elképedten bámulod a csodálatos természetet; egész egyszerűen nem tudod megállni, hogy mosolyogj. Mi után egyesével átéltük ezt az élményt (mindig ott maradt egyikőnk a csomagjainkkal, nehogy lábuk keljen), hosszas beszélgetésbe kezdtünk, melynek végén Csaba megosztotta velem sanda gyanúját. Alapvetően ismerni vélte a vonatszerelvényt, ismerős volt rajta minden, de egy kicsit mégis más volt. El kellett telnie egy kis időnek, de végül kibökte: szerinte ezek Román vonatok! Meg is kérdeztünk egy- két helyit a vonaton, hogy ez így van- e és az egyik úrtól még magyarázatot is kaptunk: annak idején Ceaucescu román miniszterelnök úgy döntött, hogy eladja a már lehasznált szerelvényeit a sri lankai kormánynak. Ez azért nem kis mosolygásra adott okot nekünk, olyan pillanat ez is, amit hirtelen nehéz feldolgoznia az embernek. Eljön egy olyan országba, amiről eddig alig tudott valamit ( valljátok csak be magatoknak, aki nem nézegeti rendszeresen a világtérképet, még csak azt sem tudja, hol van Sri Lanka ), nem tud még semmit a kultúrájukról, baromi messze van Európától és mégis egy román vonaton döcög egy egykoron holland erődítmény felé… De ehhez hasonlatos szürreális élményben sokszor volt részünk, ki fogok térni rá a továbbiakban is 
Első 4 órás vonatozásunkat letudva meg is érkeztünk Galle-ba, ahol egy napot szándékoztunk tölteni. Olyan este 10 fele érkezhettünk meg és kisebb alkudozás utána a helyiekkel meg is találtuk rendívül hangulatos, koloniális hangulatú szállásunkat egy régi holland villában, ráadásul az erődben, az pedig a clomboi YMCA hotel rötyije után egyenesen mámortó volt, hogy itt relatív tiszta mellékhelységek szolgáltak a jó hangulatú ürítés alappillérjeként. Elugrottunk gyorsan étkezni is egyet, ekkor ismerkedtünk meg a későbbiekben sokat fogyasztott Khottu nevű borzadállyal. Ez a kaja rosszabb, mint jó, de legalább olcsó. Egy adag olyan 150-300 Ft között van, kérdés, hogy merre jár az ember, maga az étel pedig valami féle tészta sütőlapra helyezése, megszórva zöldségekkel, majd az erre szakosodott úri ember jön és két méretes bárddal a vas sütőlapon el kezdi szétvágni cafatokra, de olyan hangos ez a tevékenysége, hogy minden túlzást félre téve, nehezen megy a beszéd alatta. Opcionálisan lehet kérni csirkével is, ilyenkor az történik, hogy rátesz az imént már leírt módon szétszabdalt tészta halmazra egy csirkecombot és csontostól, bőröstől rádarabolja a bárddal. Remek dolog ám úgy enni ezt az amúgy is finom étket, hogy közben a csontdarabokat szeded ki a szádból! NEM, nem az.
Másnap délután fele már indulni is szerettünk volna tovább, a Yala nemzeti park irányába, így korán keltünk, hogy még szétnézzünk az erődben, valamint megnézzünk egy sziklatemplomot, ami állítólag 1500 éves. Így is tettünk, az erőd belsejében sétálgatva bizony nagyon kellemes a holland telepesek régi házaiból áradó hangulat, bár azért a malukui élményemtől messze elmarad. Kiérve az erődből viszont meg kellett, hogy állapítsuk, a sri lankaiak várostervezés sem a formabontó és érdekes struktúrákra épül. Hiába, ide sem a városok szépsége miatt járnak a turisták. Még azt hiszem nem említettem, hogy ezen a napon ünnepelte Csaba a 22. születésnapját, így hatalmas habzsolást csaptunk és beruháztunk egy sörbe. Kinyittattuk és botor módon az utcán, jó ízűen el kezdtük kortyolgatni az aranyszínű nedűt. Hamar ránk szóltak azonban, hogy ezt ne csináljuk nyilvánosan, hiszen ezt törvény tiltja, így a rendőrök karmai között köthetünk kii. Félre is húzódtunk egy régi vonatpályaudvar- szerűségbe így azt hiszem, nem volt olyan születésnapja Csabának, amikor egy lerobbant, néhol teljesen szétrohadt vonatokkal körülvett, nagy kupac vas és kőtörmelék tetején ülve egy elhagyatott sri lankai pályaudvaron dán sört kortyolgatott volna, csak hogy ismét megemlítsek egy szürreális pillanatot. Nem sokkal később beültünk egy tuk-tuk-ba és neki lódultunk a szikla templom irányába. Út közben tanúi lehettünk egy benzin kifogyásnak, de a sofőr, Ödön csak vigyorgott és löttyintett egy kicsit a benzintartályba valami furcsa, két féle folyadékból, amiből az egyik biztos nem benzin volt és furcsa kék színnel büszkélkedhetett. Hamarosan már robogtunk is tova, tanúi lehettünk egy bicikliversenynek, legalább is egy fővel találkozunk a mezőnyből, aki az úton pedálozott igen nagy sebességgel. Ha el tudsz vonatkoztatni attól, hogy éppen egy tuk-tukban ülsz, vagy a csodaszép tájaktól, ami körülvesz téged, akkor ezek azok a pillanatok, amikor realizálod: most bizony nem Európában vagy. A bicikli versenyzőt ugyanis ott és úgy előzték meg a forgalomban közlekedő járművek, ahogy csak tudták. Buszok, teherautók, bármi. Elég hihetetlen volt látni, mi közben itthon egész városrészeket zárnak el forgalom elől egy- egy verseny kedvéért…
Nem fogok kertelni: ez a sziklatemplom nem nyűgözött le. Sajnos sok táblát nem találtunk, ami a történelmét magyarázta volna, az '”idegenvezető” pedig csak bambán állt mellettünk és néha mutogatta, merre tovább, de angolul bizony nem értett. Ez az egész tulajdonképpen annyi, hogy pár szikla “furcsán” áll, van egy alagút- szerű járat is benne így gondolom régen jó menedéket jelenthetett, vagy mivel ilyen különlegesre alakította ki a természet, azt gondolták az emberek, hogy ez valami felsőbb hatalom munkája, így ez lett a templomuk. Minden esetre mára már egy két csarnokos épület is található itt, folyamatosan imádkoznak itt. Mi is elcsíptünk egy ilyet, egy középkorú pap mondott imát épp, ami éneklést is magában foglalt, és bizony igen megható volt, nekem ez volt az a szép élmény, ami miatt érdemes volt eljönni ide. Található még itt egy kb 6-7 méter hosszú fekvő Buddha szobor is, több, színes szobor mellett, melyek inkább giccsesnek találtam, mint szépnek.
Vissza fele haladva még mindig keresgéltük az állunkat a táj gyönyörűsége miatt, de sietnünk kellett, mert még a városban is szét akartunk nézni egy kicsit. Ez tulajdonképpen ki is merült egy keresztény templom megtekintésében; többre ugyanis nem jutott időnk, de nem is találtuk annyira érdekesnek a várost, így sebesen tovahaladtunk, majd vissza a vonat pályaudvarra és már zötykölődtünk is bele a naplementébe.
Estére megérkeztünk Tissamaharama nevű városba, vagy inkább faluba, ahol azért igen nagy eséllyel találkozunk turistákkal, hiszen itt van lehetőség a szigeten safari túrára menni a kora hajnali órákban, ahol rengeteg féle madarat, kaffer bivalyt, elefántot, krokodilt és a fő attrakciót, a leopárdot van lehetősége megpillantani az erre áldozó nézelődni vágyóknak, már ha szerencséjük van. Sokat gondolkoztunk rajta Csabával, hiszen nem igazán fért bele a költségvetésünkbe ez a 8000 Ft-nak megfelelő, szerintem elképesztően szép sri lankai rúpia. Másnap igyekeztünk találni más turistákat, akik hajlandóak lennének osztozni a költségeken a dzsip szafarit illetően, két “csodálatosan szép” angol lányt sikerült lehengerlő bájunkkal meggyőznünk, hogy csatlakozzanak. Viszont még egy teles napunk hátra volt, hiszen csak másnap hajnalban indult a szafari, így szétnéztünk a városkában és környékén. Ne higgyetek azoknak, akik az állítják: Bali a mosoly szigete, mert Sri Lanka az. Ennyi őszintén mosolygó embert még soha nem láttam; amint elhagyod Colombót, mindenhol mosollyal találkozol, jó kedvvel. Tulajdonképpen minden jó akkor történik itt, ha elhagyod Colombót.
Tovább sétáltunk a főúton a megjegyezhetetlen nevű városka központja felé a rengeteg, undorító rühes kutya és az elképesztően sok varjú között; soha nem láttam még ennyit egyszerre. Beérve szétnéztünk a helyi, pangó piacon.
Nem sokkal később megpillantottuk ezt:
KÉP: HAJVÁGÓ SZALON
egymásra néztünk Csabával és mivel mindkettőnknél igencsak eldurvult a helyzet, már ami a hajkoronánkat illeti, ezért betértünk ebbe a “super salonba”, ahol az alant látható hajformák közül lehetett kiválasztani a neked leginkább tetszőt (egyiket sem). 120 Ft-ot fizettünk a hajvágásért fejenként, és ebben egy 15 perces fejmasszás is benne volt. Azt hiszem nem sok érte, bár ezt mindenki maga döntse el, hogy megéri –e neki kockáztatni a nem túl magas higiéniai körülmények között kevesebbet fizetve nagy élményhez jutni, vagy inkább többért, de tisztább helyen megszabadulni feleslegessé vált fürtjeitől.
Ez a nap tehát az első volt, amikor mondhatni komfortosan éreztük magunkat az elindulásunk óta: volt normális szállásunk, – igen, normális WC-vel – nem rohantunk sehova, gyönyörű tájakat láttunk, magunkba szívtuk a tűző sri lankai nap melegét, a végtelen rizsföldek illatát.
Másnap hajnalban két igen kellemetlen dologra keltünk: arra, hogy a szúnyogháló lyukas volt, ezért szétcsíptek a szúnyogok ( mondanom sem kell, milyen jó érzés erre kelni egy olyan országban, ahol nem veszélytelen a szúnyogcsípés), valamint, hogy a safari dzsip már vár ránk, azaz elaludtunk. hajnali f5- re érkezett barátunk, Józsi a Pogo Club márkájú sapkájában. De minek után nem feszülős bőrnadrágban volt szögekkel szegélyezett acélbetétes bakancsot sem hordott, ezért csak a Polo Club nevű patinás márka egy másolatát hordta tökfedőnek. Józsi úgy vezetett, mint akinek elmentek otthonról, a V6-os dzsipből megpróbálta a maximumot kihozni, különösen, mi után a két “szemrevaló” angol lány is beszállt hozzánk. Egy órás út következett innen a Yala nemzeti park belsejébe, ahol megkezdődhetett a szafari.
Meg kell
