A hajó, melyen eltöltött 7 óra nem tartozik életem kedvenc részei közé (bár e mellett önmagában még is nagy élmény volt), késo éjjel futott be a kikötőbe. Maradék energiánkat összegyűjtve kibotorkáltunk a hajóról. Este, a sötétben nem sok látszott abból, hogy hova is kerültünk, de még is lehetett érezni valamit abból a kolóniális hangulatból, amit később nappal is megcsodálhattunk. Eloször volt olyan érzésem Indonéziában, hogy itt tényleg történt valami, van történelme a helynek. Nagyon hangulatos Banda Neira, holland kolóniális épületekkel, hangulatos, szűk utcákkal teli parányi városka. A szállásunk is a hollandok keze munkáját dícsérte és nem mellesleg az elso homestay volt a szigeten. A Delfika 1 névre hallgató homestay kellemes kis belső kerttel és elfogadható szobával rendelkezett, ámi sajnos nem vehette fel a versenyt a tulaj testvére által birtokolt Delfika 2-vel, amely vagy 500m-el arrébb feküdt. Balázs és Lili oda kaptak szobát. Ez a hely közvetlenül a tengerparton fekszik, a kis stégen napozóágyak és egy kis gazebó segít abban, hogy rájuk heveredve önfeledten tudd élvezni a látványt; a tengert, ami alattad morajlik, a halász és transzport hajók látványát, ahogy a verőfényes napsütésben tovahaladnak a Gunung Api(Tuz-hegy) robosztus és meredeken felfele ívelő, dús növényzete valamint kopár sipkájának látványa elott. Már akkor úgy éreztem, a látvánnyal és a hangulattal együtt ez a leggyönyörubb hely, ahol valaha jártam. Van valami megfoghatatlanul magával ragadó az egészben. Ott állsz, rácsodálkozva a tájra és nem hiszed el, hova is kerültél. Nem tudsz mást csinálni, csak állni egy helyben és mosolyogsz, mert tudod, hogy most valami olyannak a része vagy, amit kevesen láthatnak a világon.
Erre a napra nem ütemeztünk előre semmit, a 10, kisebb- nagyobb sziget közül ma csak a fő szigetet, Banda Neirát terveztük felfedezni. Mivel nem nagy szigetekrol van szó, így gyalog szerrel lódultunk neki a sziget északi részének, állítólag ott bújtak meg a szép korallok ezen a szigeten. Út közben belebotlottunk egy kakasviadalba és egy meghatározhatatlan, szuperédes élőlénybe, aki a kép alapján azonosítani tudja, ne legyen rest megírni! :) Tovább haladva elértünk a sziget közepéhez, ahol a reptér található. Egy kilóméter sincs az egész. Amíg a többiek tovább haladtak én elsétáltam a végéig, hogy lencse végre kapjam onnan, a heggyel a háttérben. Azt hiszem megérte, abban a gyönyörű napsütésben egyedül sétálni -mármint egyedül az tényleg egyedül, egy árva lelket sem láttam magamon kívül- ezen az egyedülállóan szép tájon; örökre felejthetetlen élmény marad. Késobb próbáltam csatlakozni a többiekhez, mikor már a sziget északi részére kaptattam felfele, de a gyenge térerő következtében csak akkor sikerült pontos információk birtokába
jutnom, mikor egy igen populáris partszakaszon lekattintottam az önfeledten a tengerparton játszadozó indonéz kisgyerekeket. Egy két "Hey, Mister! Many many dollar, many many dollar!" - felkiáltást azért kaptam. Azért aranyosak voltak, ahogy élvezték, egy fehér ember fotózza oket. Produkálták is magukat, dehát ez a dolguk, gyerekek.
Szerintem oda fér még egy hűtő!
Bizony muszlim itt mindenki
Szárad a szerecsendió két komponense
Ez miez?
A hülyénnézés mestere, annyi biztos. Vagy szuper aranyos? Még nemt tudtam meggyőzni magamat, melyik.
Megcsaltál a Julival, mi?
Dehogy csaltalak!
Akkor adj egy csókot!
Egy virágos kép mindig kell
Vagy kettő
Parás a felszállás, de természetesen élveztem
A térerő megérkezésével megkaptam Balázs sms-ét, hogy merre is vannak. Szerencsére nem voltak messze onnan, egy kis falu mellett snorkellingeltek már egy ideje. Nagyon aranyos falu volt az, mind a két végét tenger szegélyezte, olyan keskeny volt a szigetnek ez a pontja. Én is becsobbantam természetesen és meglestem a korallokat, amik ez úttal is gyönyörűek voltak. Vissza fele négy motoros Jenőt leszólítottunk, hogy ugyan legyenek már kedvesek vissza vinni Neirába. Ezt nagy rutinnal tették meg, bár utálok bárki mögött is ülni motoron, viszont nem volt kedvem egy órát sétálni vissza.
Kis pihi és zuhany után úgy döntöttünk, hogy megnézzük a nem messze fekvő holland erődöt, amit akkoriban rengeteg pénzbol építettek. Késobb a banda- szigeti őslakók bevették a bevehetetlennek szánt erődöt és kivégezték az összes katonát az erődben. Természetesen a hollandok válasz képpen visszajöttek egy nagyobb sereggel és rendet tettek oly módon, hogy kiirtották a sziget összes lakosát. Humanitárius dolog. Így most az oda hurcolt rabszolgák leszármazottjai lakják a szigetet. Maga az erőd nem egy nagy eresztés, a vastag falak arról tanúskodnak, hogy arra építették az erődöt, ha netán a angolok flottáról ágyúzva szeretnék bevenni az azt, akkor erre ne legyen lehetőségük. A hangulat és a látvány a bástyából az, ami miatt érdemes ellátogatni ide. Találkoztunk itt egy kedves úri emberrel, aki maga fűszer termesztéssel foglalkozik. Felajánlotta, hogy
elvisz az otthonába megmutatni az antik holland pénzérméit és mutat igazgyönygyöket is. Az úton oda fele -ami mellesleg az erőd mellett fekvo kis erdőn át vezetett- megmutatta azt a részt, ahol ő termeszti a fűszereket. Végre fény derült olyan dolgokra, mint például hogy hogyan is néz ki a gyömbér, amikor még növényként vegetál a természetben, nem pedig a sushid mellett vagy ital formájában, szénsavval dúsítva; hogy az ananászhoz cserje méretu növényről lehet hozzájutni, hogy melyik fából készítik a fahéjat,
hogyan nő a mandula, a szerecsen dió és mely részeit használják fel. Ez például tényleg érdekes volt; a szerecsen dió puha hélyából készül a jam, a belsejében a magot körül vevő, pirosas anyagot kiszárítás után csirke levesek készítéséhez használják, míg a magját szintén kiszárítás után lereszelve, vagy egészben különböző ételek fűszereként alkalmazzák. Lassan eljutottunk az otthonába, ahol kérdeztem sokat családi hátterérol, megkínált közben fahéjas teával (rég ittam ilyen kellemes teát), valamint megmutatta a számára ott létünk valódi okát: a gyöngyök. Természetesen csalódott volt kicsit, mikor közöltük vele, hogy mi csak egy pár csomag fűszerre tartanánk igényt, de azért láttam rajta, hogy szívesen mesél. Egy fél óra után felálltunk és elköszöntünk, mert a gyomrunk el kezdte kérdezgetni, hogy vajon elvágták-e a torkunkat, vagy miért nem kap már semmi táplálékot. Így az este hátra levő részében a vacsora volt a középpontban. Helyi különlegességnek számítottak a különböző, szerecsendióból készült jam, szószok. Akkor úgy gondoltam, hogy a kenari- mandula- szósszal leöntött padlizsánra megyek rá. Szerencsére jól döntöttem, elég jó választásnak bizonyult.
Vacsora után viszont elmentünk aludni, hiszen másnapra már jeleztük a tulajnak, hogy szereténk egy hajóval eljutni Hatta szigetére; korallnézegetés és tengerpartozás végett.
A "bevehetetlen" erőd
Juj,hát honnan nő ez, meg van őrülve?
Szerecsendió
Fahéj
Gyömbér!
Még mindig, ezt a részét dolgozzák fel
Mandula
Gyöngyös Gyuri. Egyébként jófej volt és nagyon pózolt. Talán nem ő lesz a következő Maxim magazin címlapján, de legalább baromi finom fahéj teát főzetett a feleségével. Ehhez is kell érteni!
Itt is lemegy a nap...
Így is lett, másnap reggel neki iramodtunk. Balázsék szállodája elől indult a hajó, amit Jenő a sapkájában nagy magabiztossággal kormányzott a lélegzet elállítóan szép szigetek között. Egy órás út után megérkeztünk a sziget közelébe, nem ment túl közel a hajójával indonézünk, ugyanis már igen sekély volt a víz. Becsobantunk hát, amit szinte azonnal az állunk keresgélése követett. Eddig ott bizonyult a legszebbnek a korall rengeteg. Minden felé színes korall telepek, ameddig csak ellátsz, melyek körül több száz színes hal
rajokban vagy magányosan úszkált. A halak a legkülönbözobb formákat öltötték. Rengeteg Nemo-val (bohóchal) is lehet itt találkozni, elég aranyosak. Temérdek korall evő hal is képviselteti magát itt egyébként, jópofa, ahogy közel úszva a korallokhoz lecsipegetik a kiszemelt korall darabkát, vagy inkább korallra rakódott moszatot. Az indonézek annyira foglalkoznak azzal, hogy ne nyúljanak a korallokhoz, hogy régebben jellemző volt a dinamittal való halászat, ami ugye messze földrol híres arról, hogy milyen jót tesz
a koralltelepek egészségének. Itt szerencsére már leszoktak erről, viszont simán járkálnak rajtuk, egy nagy dárdával a kezükben, hogy egy gyors mozdulattal véget vessenek egy- egy szép hal életének, majd este elfogyasszák, vagy egy étterembe szállítva a turisták eledeleként szolgálhasson.
Resolute
Oda megyünk, ni!
Itt sajnáltam először igazán, hogy nem volt semmilyen víz alatti képrögzítésre alkalmas eszközünk... Lélegzet elállító!
Ahogy úszkáltam tovább, Lilla hívta fel a figyelmemet, hogy talán el nézhetnék a távolba is, ugyan is ahol a víz el kezdett mélyülni, szakadék- szerű élményt nyújtott az a rész, ahol kezdődött a nyílt víz. Ezt a részt jobban szeretik a nagyobb halak és állatok, így itt bukkantam rá a távolban egy teknősre, aki hihetetlenül nyugodtan, szépen és egyenletes ütemben haladt felém, majd elúszott alattam. Csak találgatni tudom a méretét, de jókora darab volt, vagy egy méter lehetett az átmérője a teknőjének. Mi közben
szemléltem, ahogy tovahalad alattam, a távolban felfigyeltem rá, hogy valami nagyon gyorsan mozog. Nem más volt, mint egy cápa, ami épp támadásba lendült. A kiszemelt áldozatra a vízben nem tapasztalt gyorsasággal csapott le, ráharapott, aztán már vitte is alrébb, hogy felfalja. Ez a két jelenet nekem nagyon nagy élmény marad, úgyhogy cápa, teknős, köszönöm nektek, hogy voltatok szívesek megmutatni magatokat!
Hogy ezt miért, azt nem tudom
Jó kedvünk volt, csak nagyon sütött a nap :D
Kicsit később megemelkedett a vízszint, úgyhogy lehetoségünk adódott, hogy nem sokkal arrébb egy parton kikössünk. Itt hamarosan elindultunk egy hajóroncs felé, ahol mint az kiderült, emberek laktak mellette. Friss kókuszdió után kérdeződködtünk, emberünk pedig már meg is indult egy sarlóval hátra, az egyik fa felé, mi után közöltük vele az elfogyasztani kívánt kókuszdiók mennyiségét. Kis idő eltelte után teljesítette a feladatát, nagyon helyesen ki is nyitotta nekünk azokat, majd a belsejéig szétnyitotta, mi után megittuk, hogy kikanalazhassuk a fiatal, friss kúkuszdió húsát. Igen jól eső dolog egy ilyen abban a rikító napsütésben, amiben akkor volt részünk. Kis strandolás után útnak indultunk megint, ez úttal már vissza fele. Még megálltunk a legnagyobb sziget, Banda Besar mellett egy kicsit, de az erős sodródás miatt, nem volt alkalmas igazán a snorkellingelésre. A nap kiszívott minket erosen, úgyhogy az alvást kiájulás formájában sikerült végrehajtani.
Másnap úgy döntöttünk, hogy azon a részen nézzük meg a korallokat, ahol az öt évvel ez előtti vulkánkitörés után belefolyt a láva a tengerbe és új korallok képzodtek. Ott ha lehet, még nagyobb volt az élet a korallok körül, több ezer hal úszott rajokban. Itt nem pompáztak olyan színekben a korallok, mint Hatta szigeténél, nekem valamiért még is jobban tetszettek. Sokkal változatosabb formákat öltöttek, sokkal egybefüggőbb és hatalmasabb volt az egész. Egy kis barlang szerűségnél észre vettem egy nagyon furcsa, rikító pirosas-narancssárgás növényt, mely mellett egy kis bohóchal úszkált a kicsinyével. Alá merültem, hogy közelebb kerüljek ehhez a dologhoz, és a bohóchal rögvest, harciasan szembe fordult velem. Ezt eljátszottam még párszor, elég vicces jelenet volt, de nyilván csak a kicsinyét védte. Persze azt nem realizálta, hogy nem sok esélye lenne egy összecsapás esetén, de a bátorságát értékeltem.
A vulkáni befolyás. Remélem ez nem befolyásol senkit!
Ennél jobb képet vízen kívül nem tudtam csinálni a korallokról
Eltöltöttünk itt is pár órát, majd délután egy fele megindultunk vissza. Ekkor már eldöntöttem, hogy én bizony meg fogom mászni a Gunung Apit, annak reményében, hogy a tetejéről olyan látványban lesz részem, ami biztosan elképesztő lesz. A szálláson a gépemet és a cipőmet magamhoz véve szinte azonnal átdobattam magam a túlpartra, ahonnan tanácsolták a helyiek, hogy kezdjem el a mászást. Ugyan furcsálltam, hogy miért mondják egy 660m magas hegyre, hogy nehéz megmászni, meg hogy két óra az út csak az egyik irányba, én nekivágtam és bár a beszámoló a mászásról a következo fejezetben lesz olvasható, annyit elmondhatok, hogy bár eddig is nehéz volt megtalálni a szavakat, hogy egyáltalán csak megközelítoleg átérezhetové tegyem, mennyire lenyugöző volt a látvány, a hegy tetejéről látottak leírásához azt hiszem bármelyik nyelv szókészlete szegényes lenne. Annyit azért elmondhatok, hogy az volt eddig életem legnagyobb élménye!
A Gunung Api teljes vertikális kiterjedésében. Megszenvedtem az ötletemért...
A túra folytatódik, hamarosan a Maluku - Chapter IV: Damn you, Gunung Api! - záró fejezetben!
