Maluku - Chapter II: Akkor menjünk bandázni!

 - Ez a bejegyzés még még a Banda szigetekre menő hajón készült. -

Kis csapatunk végül úgy döntött hosszas latolgatások és számvetések után, hogy már csak azért is meglódulunk az eredeti terv szerint a Banda- szigetekre. A rengeteg ajánlást, történetet hallva úgy is mindig bosszantana minket, hogy nem mentünk el, ha már ilyen közel vagyunk hozzá (180 km). Bár az igaz, hogy a költségvetést erõsen alulkalkuláltuk, sokkal többe kerül minden, mint amire számítottunk, de ha még Frei Tamás is azt mondja, ez a világ egyik legszebb része, nincs mese, el kell menni. Viszont nincs sok turista- nincs verseny, ergo nincs miért olcsóbbak legyenek a dolgok, cserébe sokkal érintetlenebb minden, mint Balin. Ez a varázsa az egésznek. 

Reggel fantasztikus idõt futottunk és 7kor már a speed boat dübörgött alattunk, hogy vissza jussunk Ambonba.

Szokásos indonéz városka

Lilla, Lili és a becak

Én és a becak

Es kelapa muda - jeges, fiatal kókuszdió: indonéz nemzeti ital

 Ami Lillának annyira nem jött be...

Több feladatot kellett teljesíteni ott: pénz felvétel, repjegy vásárlása vissza Ambonból Surabayába a vissza útra, a Banda szigetekrõl vissza fele induló repülõgépre való jegy váltása, valamint elérni a délután 4-kor induló hajót Bandára. A Bandáról vissza fele tartó repülõgépre a jegyeket sajnos nem sikerült magunkévá tenni, ugyan akkor a többi akadályt csont nélkül vettük, bár a becak-osoknak sikerült erõsen felbosszantaniuk, érdekes módon mikor rájuk ordítottam, hogy talán a kikötõbe kéne menni, amit megbeszéltünk, pár percen belül ott voltunk.

Behatolva a kikötõ területére kezdett sûrûsödni a nép. 110 ezer rúpiárért megváltottuk jegyeinket, majd egy várótermen áthaladva kiértünk oda, ahol a hajó parkolt. Ez kérem nem egy zacskó szotyi. Ekkora hajót talán még nem láttam élõben, a mérete lenyûgözõ volt, viszont az inkább ijesztõ, hogy amerre a szem ellátott, mindenhol indonézek csüngtek a hajón, már egy órával a hajó indulása elõtt... 

Nem fért el egy képre...

... a maradék

Egyszerűen vágysz beszállni...

Amerre nézek, mindenhol indonézek!

Oda tartunk...

Lilla csodálkozik, én próbáltam keményen nézni, hogy távol tartsam a zsebtolvajokat. Sajnos kiderült később,  hogy nem néztem elég keményen.

És bent még rosszabb volt a helyzet...

Mind a négyünknek kedve támadt hirtelen kellemes 7 órát eltölteni egy ilyen hajót, viszont más lehetoségünk nem volt. A repülore oda fele sajnos már elfogytak a jegyek és háromszor annyiba került volna, így utólag azért nem bántam volna, ha mégis sikerül feljutnunk valahogy. Elképesztő egyébként, hogy képtelenség aktuális információt szerezni a járatokról interneten, de még élőben a helyszínen sem könnyű... A hajó menetrendjével kapcsolatban például a cég (Pelni) iroda székházában tudsz információkat beszerezni, de a következő havi menet rend akkor még nem volt készen, pedig február igen csak közel volt akkor tájt. Ötletünk sincs, hogy engedhet meg magának ilyesmit egy cég, de hát ez van... Egyébként ha valaki kedvet kapna hozzá, hogy Bandára menjen, az keresse meg a reptéren a Michael névre hallgató indonéz úriembert, aki bár harákol erősen, legalább tud neked repjegyeket foglalni.

Keresztül hatoltunk a tömegen, próbáltuk óvni értékeinket, sajnos Balázs fényképezõ gépének meglovasítása óta nem bízunk bennük. Hosszú, tömött sorokban feljutottunk a hajóra, mindenkinek elment a kedve kicsit az élettõl, ahogy a sok indonézt megpillantottuk egymás hegyén-hátán. Egymás mellett közvetlenül feküdtek, berendezkedve, bõven meghaladva az “economy” osztályra felvihetõ maximális súlyt, hiszen hatalmas dobozokon kívül néhol szekrényt és mosógépet is véltünk felfedezni. Ennek oka részben az, hogy ez a hajó nem csak a Bandára megy, hanem körbe járja Indonézia ezen részét, elmegy Makassarig is, ami már Sulawesi része. Ez azt jelenti, hogy valaki egy, vagy akár két hétig is a hajón tartózkodhat. Nekünk csak 7 órát kellett kibírnunk, bár ilyen körülmények között ez egy borzalmas 7 órának ígérkezett. 

Próbáltunk feljebb és feljebb hatolni, mi közben egyre sûrûsödött a tömeg. Hozzá kell tenni, hogy mi voltunk az egyetlen fehérek ott, így természetesen minden szem ránk szegezõdött. (Hazudok, mert késobb találkoztunk vagy 5-6 fehérrel) Vannak, akik elnyomnak csípõbõl egy “Hey, Mister”-t, van aki vigyorog rád, van, aki csak bután néz és van, aki ki akar rabolni. Az egyik lépcsõ fordulóban egy kedves indonéz fiatal ember úgy érezte, hogy súlyos teher cipelnem mobil telefon méretû szótár gépem, így úriember módjára megpróbált megszabadítani ettõl a súlyos tehertõl. Lilla szemfülességének és hangos kiabálásának köszönhetem, hogy még mindig körünkben üdvözölhetem ezt a rendkívül hasznos ketyerét.

Felfele haladva a másod osztályhoz érkezve észre vettük, hogy itt már kabinok vannak. Mivel a jegyünk a kettõvel lejjebbi economyra szólt volna,úgy döntöttünk, hogy inkább itt, a folyosón, egy kis beugróban verünk tábort. Szerencsére az indonézek késõbb kapcsoltak, így már csak körénk telepedhettek. Ez az “idilli” szituáció egészen addig tartott, amíg két, két gyerekes anyuka úgy nem gondolta, hogy szeretné élvezni társaságunkat és gyerekük üvöltésével a mi dobhártyáinkat is megajándékozta. 

Igazán kedves gesztus volt ez tõlük. Ezen még túl is lendültünk és álomba szenderültünk több ízben is, míg nem egy kis egér fel nem bomlasztotta táborunkat. Próbáltuk eliminálni, de bebújt a kapcsoló szekrény mögé és még jelenleg is ott tartózkodik, így középre pakolva a cuccainkat back to back védjük pozíciónkat. Elvileg még másfél óra van hátra, míg megérkezünk. Nem akarom elkiabálni, de azt hiszem ezt már fél lábon kibírjuk...

Ott készül a blog. Kellemes pozíció, ihlető környezet

Végre elaludtak...