Nem egyedül érkeztünk: Solo – a Jáva túra 4.rész

 

Pornorogo-ban  már kezdtük feladni a reményt, hogy találunk szállást, aztán mikor már a következő városka felé vettük az irányt, rábukkantunk egy kisteherautó-sofőröknek szánt, mindössze 4 napja nyílt hotelre. Megfelelően tiszta szobáinak és elfogadható árainak köszönhette, hogy megháltunk benne.

Kipihenve láttunk neki egy éjszakával később a legyűrendő távnak, Solo volt a cél, Jáva egyik kulturális  központja.

 

 Út közben egyébként ilyen aranyos kis felépítményeket lehet látni. Ez konkrétan egyik hidunk alatt sem férne el Budapesten. Level 2-es változata, amikor homokot, hosszú, kilógó ágakat, vagy köveket szállít és fent ül 2-6 indonéz a rakományon. A rögzítés, mint látható természetesen megfelel az EU-s szabványoknak.

 

Megérkezvén nem voltunk lenyűgözve, egy tipikus jávai városnak tűnt, csak nagyobb épületekkel, forgalmi dugókkal, valamint néhány Mcdonalds, Kfc és egy- két pláza is helyet kapott itt. Szerencsére igen hamar sikerült hozzájutunk túránk alatt a legszebb szálláshoz, egy kis mellék utcában volt, ahova magamtól akkor se mennék be, ha fizetnének érte, de meglepően hangulatos és tiszta szobákat biztosított nekünk egy amúgy végtelenül kedves, idős hölgy Ibu Sun. Mivel itt két éjszakát töltöttünk el, jó helyet akartunk találni, szerencsére sikerült. Mivel a Lonely Planet nem ajánlja ezt a szállást, írni fogunk nekik, mert megérdemlik, hogy bekerüljenek.

Lepakolás után rohantunk, hogy elkapjuk az egyik moziban az új Harry Pottert; bizony, jakartai látogatásunk óta nem voltam moziban, annak pedig lassan már négy hónapja. Rögtön lehetőségünk is volt kipróbálni a becak-ot, ami egy három kerekű biciklit takar, viszont a triciklihez képest a hátsó két kerék előre kerül és egy ülés is helyet kapott rajta, amin ketten szűkösen, de el lehet férni. Előnye, hogy viszonylag olcsó és jópofa így közlekedni, hátránya, hogy egyfolytában alkudozni kell az általában “kellemes fizimiskájú” becak hajtókkal, valamint gondolom el lehet képzelni, mennyire lassú.

 

 Becak. Most épp kecskét és még két másik állatot szállít emberek helyett. Mindennapos.

 

Szerencsére azért sikerült elcsípnünk az utolsó vetítéstbár a második sorból, nyakgémberedés terhe mellett tekinthettük meg az indonéz feliratos, angolul beszélő alkotást. Az előző résznél jobban tetszett a félbevágott hetedik első fele, de továbbra is határozott véleményem, hogy ezt a rendezőt nem szabadna engedni Harry Pottert rendezni, túl reálisra csinálja az egészet. Amit pedig a Harryt játszó színész művel a vásznon, továbbra is botrány. De voltunk moziban és ropogtattunk pop- cornt, úgyhogy a közepes mozi élmény és a nyaki fájdalmak sem szegték kedvem. Olyan élmények ezek, amik nem minden naposak Balin. Csak délen, Kután van mozi, abban is általában olyan filmeket vetítenek, amik már 3-4 hónaposak, így enyhén szólva sem túl uptodate a filmállomány.

Jó nagyot szuszmorogva másnap arra a sajnálatos következtetésre kellett, hogy jussunk, Soloban semmi különleges nincs. Semmi szép nevezetesség, látványosság, nincsenek különleges épületek. El mentünk egy batik piacra, itt főleg batikolt ruhákat árultak. Mindig az az érzésünk, hogy valami jót is ki lehetne hozni ezekből a batik cuccokból, viszont a borzalmas szabással mindig elrontják az egészet. Egy normálisan álló batik inget vagy pólót itt még hordanék is, de ilyet egyelőre nem találtunk.

 

 Juli és Rózsika. A számolás nem az erősségük, de szép sarongokat árultak.

 

Volt “szerencsénk” megtekinteni a Taman Negara nevű helyi “látványosságot”, jelentése állami kert. Annyira lenyűgözött minket, hogy egy árva fotót, se videó felvételt sem szenteltünk az egésznek. Egy nagy terület, ami be van nőve gazzal, néhány, földszintes ház négyzet alakban elhelyezve, középen pedig egy nagy tér oszlopokkal, amin egy tető “díszeleg”. A múzeum délután kettőkor már bezárt. Miért is lenne nyitva valami délután kettőkor? Hülyeség. Állítólag egyébként a múzeum része miatt érdemes meglátogatni, nekem azért vannak kétségeim…l

Az a jó Indonéziában, szarkazmus nélkül, hogy bármikor érhetnek olyan élmények, amiket hirtelen nem tudsz hova tenni, maximum nevetni tudsz rajtuk. Ilyen például, amikor csak ártatlanul kérsz egy gyümölcslevet egy utcai warungból. Nem számítasz rá, hogy a hölgy megkérdezi, milyen gyümölcsből, majd lehajol és mint amikor láncfűrészt indítasz, beröccent egy kis motort, ami majd generálni fogja neki az energiát a turmixoláshoz.

 

 Ránt, ránt és már üzemel is a turmixoló rendszer. Ha élőben látod, nem hiszed el, hogy van ilyen.

 

 Már turmixol is. Alma- eper mix készül egyébként, meglepően finom volt.

 

Ezek a guruló warungok egyébként is üde színfoltját képezik az Indonéz kultúrának, mindig meg tudnak lepni. Egyik utcasarkon kibukkanva például egy használt szemüveg eladására és vételére szakosodott árusba bukkantunk; ilyenek mellett azért nem lehet elmenni se szó se kép nélkül.

 

 Elég random :)

 

Másnap indulás előtt azért még megnéztük a másik batik piacot is, ez azért jóval komolyabbnak tűnt mint az előző. Két szinten az épület roskadásig meg volt pakolva, főleg sarongokkal. Némelyik selyemből készült darabnak elég borsos az ára, volt amiért közel 18.000ft-nak megfelelő rúpiát akartak kérni. Bár tény, hogy az tényleg szép volt.

 

Természetesen ide is zárásra sikerült ide érnünk, bár nem terveztem vásárolni semmit egyébként sem. Sietnünk mondjuk nem volt hova, hiszen végcélunk, Yogiakarta mindössze száz kilométerre volt. Minden esetre egyikünknek sem vérzett a szíve, mikor ott kellett hagynunk Solo-t.

 

 Ibu Sunnal indulás előtt. Aranyos teremtés.