Yogiakarta, alias Jogja – a Jáva túra 5.rész

 

Estére sikerült Jogjába érkeznünk. Furcsa az Indonéz városokban, hogy sosem tudod eldönteni, mikor kezdődik a városhatár, vagy mikor van vége, hacsak nem tesznek ki táblát éppen. Azért írom ezt, mert Jogjáról tulajdonképpen már vagy 20 km-en keresztül azt gondoltuk, hogy benne vagyunk, de mégsem. Jáva ugyan a legsűrűbben lakott területe Indonéziának, több, mint 100 millióan laknak itt így gyakran nehéz eldönteni a városhatárok hollétét, annyira egybe vannak épülve, akárcsak dél- Balin.

Mikor megérkeztünk, egyértelműen ugyan azt éreztük mind a négyen: végre civilizáció! Ami a várost illeti, nagy és modern plázák, széles sugárutak, pezsgés az, amivel lehetne jellemezni. Ezeket azért néha hiányolja az ember ennyi idő után, főleg ha ilyen környezetben élt előtte.

A turista negyed felé tartottunk, egyenesen a város szívébe, a Magányos planéta szerint ott találhattunk jó árfekvésű, tiszta szobákat. Ez így is történt, az erősen gangos, miniatűr, szűk sikátorok egyikében bukkantunk a jópofa La Jawanaise Homestay-re. Meglepően sok volt a fehér itt, túránk során talán az első város volt, ahol beszéltek az indonézek angolul is, általában ez jelzi, mennyire frekventált egy város turisták szempontjából.

Nem pihentünk le, neki láttunk étkezdéd keresni. Megküzdve a hirtelen leszakadt esővel találtunk egy helyet, mely kinézetét tekintve nem volt túl fényűző, viszont az étlap egészen változatos volt, főleg, hogy marhahús is volt. Nem mertem bevállalni, sajnos még Tulungagungban ért csalódást nem sikerült feldolgoznom, mikor is kihoztak valami papír vékonyra vágott, bepanírozott (!) marhahúst blackpapper beafsteak név alatt… Csirkés választásommal egészen addig voltam elégedett, amíg meg nem láttam, hogy a szomszéd asztalnál ülő párnak ki nem hoznak egy nagy rakás sült krumplit (igen, erre felé jófajtát csak éttermekben ehetsz), a tetején egy Indonéz léptékkel mérve hatalmas marhasteakkel. Egy pár ütemet biztosan kihagyott a szívem, mikor  megláttam a kb 30dkg- nyi tömör, alul-  felül enyhén barnásra sütött, középen megfelelően rózsaszín egybe szeletét  a marha legnemesebb részének. Nem kicsit voltam mérges, bár már akkor tudtam, másnap a Borabuduri kirándulásunk után hol és mit fogok vacsora gyanánt szervezetembe juttatni.

Mekkora szelet hús! És nem én fogom enni! Legalább is akkor.